A finn népi eposz, a Kalevala világa különös és gazdag világ. A tűz, a vas születésének eredetmondái keverednek benne ráolvasásokkal, más finnugor népek folklórjából ismert medveénekek menyasszony-búcsúztatókkal, ősi varázslatok későbbi keresztény elemekkel.
A Svédországban élő Szente Imre arra vállalkozott, hogy a finn hőskölteményt az eredeti ritmusában, időmértékes verselésben fordítja le, s munkája értékét növeli a régies zárt ë betűk használata a szövegben. A fordító páratlanul gazdag, vidám nyelvezetű szöveggel ajándékozza meg a kötet olvasóit.
Részlet a könyvből:
„Kerekëdik arra kedvem, mind azt forgatom fejemben, hogy már dalra kéne kelni, ideje volna énëkëlni, versbe szëdni régvalókat, ősi dolgokról dalolni. Szók a számban olvadoznak, ínyëmet igék elöntik, nyelvemnek hëgyén nyüzsögnek, fogaim közül fakadnak.
Édës ëgyfelem, fivérëm, vélem ëgyívású vérëm! Fűzögessünk dalt a dalba, öltögessünk szót a szóba, ëgyüttlétre ëgybegyűlve, kétfelől közel kerülve! Ugyan ritka benne részünk, szokatlan az ily szërëncse északi hideg hazánkban, sanyarú sorsú sarkvidékën.
Kéz a kézbe kapcsolódjon, ujj közébe ujj fonódjon, énëkëljünk szëbbnél szëbbet, tudományunktól mi tellik, kedveseinkkel közöljük, tudnivágyókat tanítsuk, ipërëdő ifjúságot, növekëdő nemzedékët szájrul-szájra szálló szókra, ránk maradott ős regékre vén Väinämöinen övérül, Ilmarinen üllejérül, Kalandosnak kardvasárul, Joukahainen jó nyilárul puszta földjén Pohjolának, Kaleva kopár mezőin.
Így dalolgatott apám is, fejszéje nyelét faragva, szoktatott szülőanyám is, oktatott orsója mellett, pulyaként magam a padlón míg a térdinél totyogtam, gyámoltalan gyönge gyermëk, tejfölös bajuszú bamba. Szampó lőn szavakbul ottan, Louhi lëlkëdzëtt igékbül; szótul lőn Szampó veszése, Louhinak lëgyőzetése, versëktől veszëtt Vipunen, Lemminkäinen léhaságtul.
Szókat máshol is szërëztem, titkot máskor is tanultam: gyalogúton gyűjtögettem, hangafű közül halásztam, csalitosbul cserkészgettem, bozótosbul bontogattam, fűkalászrul fejtëgettem, kotortam kerékcsapábul, mikor kisbojtár koromban legelőkön lépëgettem, szagos széna-zsombikosban, aranyos avarba’ jártam barna Bimbómnak nyomában, tarka barmomat terelve.
Fagy csípése dalt fakasztott, ritmusra dobolt a zápor; más zenéje volt a szélnek, hangja más futó haboknak, szó lëtt szárnyak lëbbenése, monda lombok moccanása.
Kincsëm kévébe kötöttem, gombolyagba göngyölgettem, csomót szán farába csaptam, kasos szánkómra kötöztem, hazahajtottam terűmmel ëgyenëst a csűr elejbe, szárító padomra szórtam, rézládámba rëkkentëttem.”