Karinthy Frigyes nagy a nagy dolgokban és nagy a kicsinyekben. Apró humoreszkjeiben együtt van tehetségének minden jellegzetes vonása. Groteszk ötleteivel meg tud kacagtatni úgy, hogy a rekeszizmunk is megfájdul belé…
Részlet a könyvből:
„Azelőtt tudniillik mindig fáztam. Tíz éves koromig az anyám egy kád hideg vízben tartott, attól való félelmében, hogy beszáradok neki. Később itatóspapírba csavarva odaadott apámnak, aki növénygyűjtő volt, lepréselt és beletett a herbáriumba ilyen cédulával: «Exotikus, északi növény, közönséges néven: poéta». A herbáriumban pókokat és pirított árnyékot ettem, paprikás penészgombóccal. Közben több verskötetem jelent meg és egy filozófiai értekezésem az érzelmi életről.
De tudniillik a kezeim mindig össze voltak gémberedve és a szájamon mindig párafelhőt fujtam ki és az egész arcom kék volt. Akik hozzám nyúltak, utána mindig kezükre leheltek. Megkérdeztem egy orvost, aki hosszasan megmagyarázta, hogy az úgynevezett «fázás» című betegségben szenvedek, mely onnan magyarázható, hogy hőfokom igen alacsonnyá hanyatlott a penész-evéstől.
Ekkor történt, hogy egyszer egyedül maradtam.
Abban az időben nagyon el voltam keseredve, mert rájöttem, hogy a ruhám nem irántam való vonzódásból és ragaszkodásból maradt meg rajtam, hanem azért, mert begomboltam elől és így nem tud lecsúszni. Ha le tudna csúszni, biztosan lecsúszna és én végleg megfagynék meztelenül. Ez a megismerés igen rossz hatással volt rám és Schopenhauer álnév alatt hosszabb értekezést írtam «A halálról és az élet semmiségéről» címen.
Egyedülmaradásom egy szobában történt, ahol egy cserép krizantém állt az asztalon. A szoba egyik sarka felől különös hullámok jöttek felém és a mellényem alá bújtak. Odamentem és egy barna négyszögűt láttam ott, két tüzes szemmel, amik nevettek. Bemutatkoztam, ő nem felelt, de a két tüzes nyíláson láttam, hogy Kályhának hívják. Leültem mellé és felolvastam neki «Végtelen vágy» című pályadíjat nyert költeményem.
Egy idő mulva láttam, hogy a két tüzes nyílás elborul: egyidejűleg olyan kellemes zsibbadás fogott el, hogy percre szinte azt hittem, levehetném a mellényemet. Elbámultam és ránéztem a Kályhára: rájöttem, hogy ő küldi felém a hullámokat, melyekről könyvekben olvastam, hogy Melegnek hívják őket. Ismeretlen, mámoros érzés fogott el és rajongva szóltam a Kályhához:
– Hát megértetted a versemet?
Újabb és hevesebb hőhullám áradt felém és én felujjongtam a boldogságtól.
– Megértett engem és meleg hozzám, – mondtam. És sírtam.
Másnap eljöttem Hozzá megint: ugyanazon a helyen találtam, hű volt hozzám, várt rám. De a tüzes karikák halványak voltak és én azt mondtam magamban: «Ő fázik, mert a lelkemet akarja». És «Az én lelkem» című verskötetemet beledobtam a tüzes karikákba: a szemek felvillantak és vörös forróság áradt.
Átöleltem a Kályha lábait és szóltam magamban: «Most legyen csöndesség. Megtaláltam a Meleget és az én lelkem nem végzett hiábavaló munkát. Ő meg állt egy helyben, várt rám és megértett. És meleg volt hozzám.»”
A NEVETŐ DEKAMERON KÖNYV LETÖLTÉSE