Elbeszélések az Obi Észak hanti népének hitéről, szokásairól, szertartásairól, hagyományairól. A könyv egy lelkét és hitét vesztett népről, egy fogyatkozó népről, egy lassú halálra ítélt népről szól.
Részlet a könyvből:
„TAVASZOK
ESZMÉLÉSEM NAPJA
Az év leghosszabb napján láttam meg a napvilágot. Talán ezért is érzem folyton úgy, hogy születésem pillanatától fogva emlékezem. Emlékszem, hogy tartott ölelő karjaiban Anyám. Emlékszem jóságos kezére. Emlékszem simogató keze melegére.
Emlékszem minden kis repedésre, rovátkára házunk falán, a fenyőre, amit elsőként pillantottunk meg a reggeli napfényben.
Emlékszem a magas égboltra a fejem fölött, a meleg tavaszt hozó költöző madarakra. A bámulatos fehér éjszakákat ajándékozókra. A madarakra, akik ezerhangú dalaikkal ébresztették reggelente a környéket, sőt egész Északunkat.
Tavasz múltán zamatos bogyókkal köszöntött be a nyár. Anyám és Liza nővérem hordta haza nekem ezeket a finomságokat.
Bordó és vörös bogyókat.
Feketéket és kékeket.
Borostyán-sárgákat és málna-pirosakat.
Hold-ezüstöseket, nap-aranyosakat.
Emlékszem, mikor beköszöntött az ősz, itt hagytak bennünket a vándormadarak, s messzi útjukra a meleget is magukkal vitték. Borongós fák búcsúztatták az őszt – az éles, kristálytiszta levegőben lassan lebegtek az első hópelyhek…
Földet frissítő első hó…
Amelyben csak Anyám hagyta lába nyomát. Akkortájt ugyanis az ő lábán jártam. Nem sokkal az első hó előtt születtem erre a Földre – így még tipegni sem tudtam. Az év leghosszabb napján érkeztem, az elbűvölő fehér éjszakák idején. Valószínű, emiatt vélte úgy az egész falu, hogy sorsom is olyan örömteli lesz, mint Földünkön a fehér éjszakák…
Ezért is lettem Roman, apai Nagyapám után. Szándékosan adták nekem ezt a nevet, hogy én is olyan nemes lelkű, bátor és erős legyek, mint amilyen ő volt. Sajnos nem ismertem Nagyapámat, nem hordott erős medvevadász-karjaiban. Még születésem előtt hagyta itt a földi világot. De annyi történetet hallottam rendkívüli bátorságáról, hogy úgy éreztem, mégiscsak láttam őt, sőt ott sündörögtem közelében. Úgy tűnt, hogy mi ketten – egyek vagyunk. Ma is látom súlyos kopjájának hegyét, hideg fényét. Együtt birkóztunk meg a medvével. Együtt vergődtünk keresztül szülőföldünk ösvényein, nagy és kicsi folyóin meg tavain a legkeményebb fagyban és a legnagyobb kánikulában. Nem volt egy pillanat nyugtom, igaz, fáradtságot sem ismertem mellette…”
A HAMVADÓ TŰZNÉL KÖNYV LETÖLTÉSE