Fanni korán elvesztette édesanyját. Apja, mostohája és féltestvérei ridegen, kiközösítettként bánnak vele. A sivár, légkörből a boldogság, az igazi emberi értékek és a szeretet után vágyik. Ezt leli meg egy melegszívű fiatalemberben, aki viszonozza érzelmeit, de boldogságuk nem tart sokáig. Az apa eltiltja lányát a vagyontalan fiútól. A túlérzékeny Fannit a család haszonlesése, gőgje és szívtelensége a halálba kergeti.
Részlet a könyvből:
„Egy kis alacsony falucska volt születésének s nevelésének helye, mégis gondolkozása módja szép volt, józan ítélettétele és szive világokat ért; mert a legnagyobb oskolában tanult – a szenvedések oskolájában.
Édesanyját még ifjú gyenge korában, dajkája karjain késérte az elmúlás helyére. Édesatyja nem édes atya volt. Elfelejtett minden emberi és atyai érzékenységet, mert azt hitte, hogy a gyermek csak keménységgel neveltethetik jól, és nem tudta, hogy ez az áldott lélek úgy jött ki, mint legjobb, a természet kezéből…
Szaporította az ő szenvedéseit még mostohaanyja is, aki azonfejül, hogy atyja nem úgy tartotta mint leányát, még testvéreinek szolgálójává tette. Soha jó szót nem hallott ő, aki mindennek jó szót adott. Parancsoló és rettentő dörgő hang volt atyjának hangja, amelynek csak hallására is reszketett. És azért maradt magaviseletében valamely félénkség és maga visszahúzása. Ezenfelül valamely kedves melankólia és szomorú hallgatás, melyet csak némely jobb barátnéi előtt tett le. Ennyi szenvedések megtanították mindazáltal, mint kell magát az ég rendeléseinek aláadni. A nyomorúságok soha le nem nyomták, még erősítették. Sohasem panaszolkodott, csak néha a magánosságban folytak keservesen könnyei, csak néha kívánkozott megboldogult anyjához.
Ezt a kedves lelket hozta előmbe egy szerencsés történet, tizenhatodik esztendejében. Ő és én egyszerre érzettük a szeretetnek boldog felindulását. Hogyisne örült volna ez a szánakozásra méltó kedves lélek azon, hogy van még teremtés a nap alatt, aki őtet szereti?
De kevés ideig való nyájasságunkat is megkeserítette kegyetlen atyja. Ez a tyrannus, akinél esméretlen volt minden érzékenység, hogy láthatta volna azt, hogy leánya boldog egy őtet szerető ifjúnak karjai között, és el ne rontotta volna boldogságát, ő, aki a szeretetet csak úgy esmérte, mint minden állat.
Ezt az elegyített boldogságot is nem soká érezhettük. A fátum minket egymástól elszakasztott. Ezt egyedül el nem viselhette; ő, akit a szeretetlenség hidege meg nem emésztett, elhervadott a szeretet édes melege alatt.
Az elválás után minden bú kettős erővel nyomta, mert nem volt, aki azt véle osztotta volna. – Végre egy sebes forróhideg ágyba ejtette.
Közel a kétségbeeséshez mentem, hogy legalább utolsó óráiban véle lehessek, és tanúja vagyok én halálának, amely őtet énelőttem örökké elfelejthetetlenné teszi.”
A FANNI HAGYOMÁNYAI KÖNYV LETÖLTÉSE