1856. Egy rejtélyes tömeggyilkosság miatt a Habsburg Birodalom a diplomáciai krízis küszöbén. A nyomok olyan helyre vezetnek, ahol élők még nem jártak. Egyetlen ember kivételével. Ő azonban az ellenségnek dolgozik…
Részlet a könyvből:
„Sör, bor és pálinka is kapható volt odabent, legalábbis a nyikorgó tábla ezt hirdette még. Hanem a hely nem tűnt valami barátságosnak, vendégcsalogatónak pedig semmiképpen nem lehetett nevezni. Odabent sötét volt, mert a vendéglős az utolsó pillanatig takarékoskodni kívánt a gyertyával, így a fellegek által okozott hirtelen estében alig látszott, hogy még a kártya is a telet jelzi.
Mert éppen a tél kártyája, a makk ász volt az, amit Fenyvessy Mártonnak osztott az a kopott kabátos írnokféle, aki a bankot adta a huszonegyeshez.
A második kártya a zöld hetes volt.
– Tizennyolc! – dobta oda a lapokat neki Fenyvessy Márton, az életben maradt negyvennyolcas honvédtisztek egyike, aki ha éppen nem az Öreg ördögben kártyá- zott, hát amolyan titkosügynök-féle munkát látott el, az Osztrák Császárság legnagyobb bosszúságára. Harminc esztendeje már elmúlt, a negyventől viszont még messze állt. Ami azonban valós koránál fiatalabbá tette, az mély és bölcsességet sugárzó tekintete volt. Kopott öltözékén és rendezetlen bajuszán aligha látszott, de Fenyvessy Márton abban az időben a legműveltebb férfiak közé tartozott.
Egy iparos és egy pékinas ült még ott az asztalnál, ez utóbbinak fekete posztókabátja imitt-amott foltos volt a reggeli liszttől.
– Fuccs! – dobta el a lapjait mérgesen az iparos.
– Nekem is elég volt – követte példáját a pék –, holnap korán kell kelnem.
Azzal mindketten, szinte egyszerre tolták ki maguk alól a kocsmai széket és siettek el az asztaltól, amitől
Mártonnak igen rossz előérzete támadt. Számtalanszor mentette már meg az életét az, hogy valami megmagyarázhatatlan
módon előre megérezte a veszélyt. Ez a gyanúja pedig csak fokozódott, amikor a bankos – az írnokokra legkevésbé sem jellemző kapkodással – tolt elé néhány krajcárt, majd kabátja zsebébe seperve a többi pénzt, elköszönt:
– Isten áldja magát! Jó éccakát! – hadarta nem is törődve azokkal a krajcárokkal, amelyek csilingelve gurultak
szét a padlón.
Mártonnak még köszönni sem volt ideje. Bosszúsan szedte össze az asztalra dobott kártyalapokat, és amikor a bankos lapjait kaparta fel az asztalról, véletlenül beléjük tekintett. A látványtól verejtékezni kezdett és egyre hangosabban hallotta fülében szívének zakatolását.
Két tízes volt.
Veszített volna, amaz mégis inkább sietve lemondott a pénzéről.
Tudta, hogy valami baj van. Mozdulni sem mert, torka hirtelen kiszáradt és szidta magát, amiért a bejáratnak háttal ült asztalhoz. Mély levegőt vett és igyekezett lecsillapítani háborgó gondolatait. Csak ezután érzékelte a szokatlanul kísérteties csendet, mely észrevétlenül ülte meg a sötét vendéglőt. „
A NOVEMBERI VIHAR KÖNYV LETÖLTÉSE