Egy kispolgári család története a sárga, pesti bérkaszárnyák sivár emeletén. Emberek egymás mellett összezsúfolva a máról-holnapra élők gondját őrlik.
Az apa kishivatalnok, az egyik fiú ügynök, a másik színész, a mama elkínzott cseléd és a leány: Viola igénytelen, vértelen teremtés, aki apróhirdetések összefolyó betűvilágából próbál álomvilágot szőni szerény jövedelmű férjről, kétszobás lakásról, hatszemélyes készletről, a spenót tükörtojással ebédről…
Eközben a pesti utcán hajnali sorbaállás élelmiszerboltok előtt, majd a vörös forradalom csodát váró, de hamar felbomló rendszere, azután a rendcsinálók, a fütykösök, a bombák, a nagyhangú plakátok kora, inflációs évek tőzsdézése, szerencseőrület, ami után minden összeomlik.
Részlet a könyvből:
„Undorodott. Nem, nem kell Valér úr és nem kell senki. Nem kell az élet. Titkos lihegése az élet után, szemtől-szembe a valósággal, egyszerre zsugorodni kezdett, mint a meleg lehellet a tükrön s lassan eltűnt, elpárolgott. Nem, ő mindig gyáva volt és gyáva is marad. Nem bánja, nem szégyenli, tudomásul veszi. Csak hagyná már Valér ezt az undok bélrendszert és beszélne még egyszer a szerelemről! Mert most majd sokáig nem beszél vele senki erről az ismeretlen és félelmetes, vágyott és útált érzésről – talán soha többé nem beszél róla senki őelőtte. Csak még egyszer mondaná ki ezt a szót – úgy fogja hallgatni, mintha nem is ő mondaná, hanem a könnyű szél suhogná, a vén fák levelei zizegnék. Csak a szó kéjes és ernyesztő hangzását akarta, a valóságot nem: csak a vágyat kívánta, a teljesülést sohasem.”