„Maczkó úr fölébredt, megdörzsölte a szemét és szétnézett. Nini, hisz nincs a mármarosi erdőben, nincsenek mögötte a kis mackó-cimborák, nem a vadász hangja hallatszik, hanem a kalauzé:
– Budapest! Kiszállni!
Megérkeztek volna már? Csakugyan, hisz már az utitársak is szállnak kifelé. Maczkó úr elbúcsúzott tőlük és kilépett maga is a vasúti kocsiból:
– Üdvözöllek, Budapest városa!
Néhány málhahordó mindjárt körülfogta.
– Nagyságos úr, hol van a podgyásza?
– Ott van a kocsiban, csak hozzák utánam, – felelt Maczkó úr kilépve.
Amit látott elkápráztatta. Este volt már és mégis nappali világosság ragyogott körülötte. Fényes, nagy helyiségben találta magát, mely teremnek is, utcának is látszott. Üvegfedele volt, aszfalt-burkolata. Nagy tejfehérszinü lámpák ragyogtak mindenütt, mint egy-egy nap vagy hold. Aztán micsoda tolongás volt, ezer ember is futkosott össze-vissza a vonat körül, Maczkó urat is majdnem elsodorták, pedig ő, hál’ Istennek, jól meg van teremtve. A kijáratnál egész sereg pirossipkás ember állott. Maczkó úrnak nagyon megtetszettek.
– Miféle katonák maguk? – kérdezte az egyiktől.
– Mi, kérem alássan, málhahordó katonák vagyunk, – felelt a megszólított. – Tetszik táskát, ládát vitetni valahova?
Odakünn pedig tíz bérkocsis is zsivajgott eléje:
– Tessék felülni, nagyságos úr!
Maczkó úr beült a kocsiba, a podgyászt a kocsishoz rakatta s kiadta a rendeletet neki, hogy egy vendégfogadóba hajtson.”