A szerző Bene, az ormánsági parasztfiú kalandos életén keresztül vezeti el a mai olvasót a tatárjárás korának Magyarországába, IV. Béla király országlásába, hogy fiatalos virtusosságán, szerelmén, házasságán, harcain és szolgaságán példázza a 13. századi magyarság életét.
A tatárjárás ideje, IV. Béla tragikus küzdelme országa világi és egyházi nagyjaival, a „hűséges” szövetségessel, Harcias Frigyes osztrák herceggel, Batunak, a hódításra éhes, mégis megfontolt mongol vezérnek pusztító hadjárata elevenedik meg.
Részlet a könyvből:
„Györke, a dédapa félnapokat elüldögélt nyáron a körtefa alatt. Volt egy korhadt tuskó, arra ült, maga alá húzta a lábát, két botját pedig odatámasztotta a fatörzshöz. S nézte, nézte a tájat, egyre ugyanazt a tájat, a csillogó sekély vizet, a Cserhát hosszan vonuló fáit, a szállongó, keringő gólyákat és gémeket. Hallgatta a falevelek és nádbugák susogását-zizegését, a száz és száz állati, emberi és vizi hangot, mely beleszövődött ebbe a ringató zizegésbe és zúgásba. S újra meg újra megállapította: merről fúj a szél, milyen a felhők járása, milyen idő lesz holnap, kemény telet várhatunk-e s hogy fizet a kender, a köles, a méhek mennyi mézet hordanak, lesz-e jó nyestbőrvadászat. Menni már csak két botra támaszkodva tudott Györke apa, lépésről lépésre araszolgatott s közben eltorzította arcát a fájdalom. Mert rontás, szakgatás, nyavalyák szörnyű átka kínozta a derekát, térdét, csuklóit, a betegségek gonosz lelkei nem engedték ki markuk közül sem éjjel, sem nappal. Azért szívesebben is ült távol az emberektől, nem kérve és nem várva már tőlük semmit, legfeljebb néha igazságot téve, mint most is.
Aki akkora időt ért, mint ő s annyi bajt, csapást, szenvedést és békétlenséget látott, már csak a nyugalomban leli örömét, míg be nem takarja az utolsó nyugodalom, a végső béke, az örök csend, a végtelen magány.”