Öt könnymutatványos – Feketekő Péter, Aaron Blumm, Franjo Mendebaba, Goran Dalmanitac és Zorán Vukovics – járja ponyvás szekéren a törökök dúlta Kelet-Európa tájait. Sírásművészeknek is nevezhetjük őket.
Egyikük vért sír, a másikuk mézet, egy harmadik fekete követ sír, és jeget sír a negyedik, az ötödiknek meg apró tükördarabkák peregnek a szeméből. Sorsukat Buda bevételétől annak visszafoglalásáig eltelő bő egy évszázadon át követhetünk nyomon.
„Feketekő Péter a szekér ponyvájához lép és föllebbenti a kékkönnyes vásznat. Aaron Blumm aranyfoga nagyot csillan, ahogy kimosolyog a kocsi mélyéből. Franjo Mendebaba már furakodik is. Goran Dalmatinac az orra alatt dörmög. Zorán Vukovics mélyeket lélegzik, és a tenyerét dörzsölgeti. Máris ott topognak a házacska előtt. Jólesően nyújtózkodnak a könnymutatványosok. Ők azok! Hát persze, hogy ők azok! Bebocsátást sem kérnek. Ez aztán végképp felesleges. Együtt térnek be Szélkiáltó Borbála kalyibájába. Ritka csemegékkel és finomságokkal terhes az asztal. A könnymutatványosok pedig nem kéretik magukat. Melyikük habos őztejet iszik, melyikük bort kortyolgat az asztalra állított flaskából. Melyikük tör a mézgás kalácsból, melyikük a barna kenyérhajat szopogatja, melyikük a madártojásos kásába fal. Fatálkákból akácmézet is lehet csorgatni. Aaron Blumm olyannyira kellemesen érzi magát, hogy mesél is, de most mindenki úgy van vele, hadd meséljen, ha kedve van hozzá. Most nem ez az érdekes! Mert a nadrágjuk vagy bugyogójuk madzagját valamennyiükön Borbála oldja meg foggal és körömmel, és a nyelve hegyével. Sorban mind az öt könnymutatványossal elbánik ezen a forró nyári napon az asszony. És nagyon szép ez a sokszoros szerelmeskedés. Zenéjét a szél az alvó Iszmail füléig lehelgeti, aki ugyan nem tud róla, de álmában könnyezni kezd.
S a könnyek minden cseppje Borbála harapásának gödrébe folyik, s a következő reggelre belefagy. Igaz, ölelés közben Feketekő Péter egyszerre kiáltozni kezd elveszetten.”