Stendhal legnagyobb, reménytelen szerelme szolgált apropóul az író e kötetéhez, melyben az értekező próza nyelvén szól a Léonore-nak, máshol Métilde-nek nevezett hölgy iránt táplált érzései kapcsán a szenvedélyről.
Jelen könyvében fejti ki Stendhal híressé vált „kristályosodás”-elméletét, mely egy salzburgi sóbányában szerzett tapasztalatából született. Túristaútján az író megfigyelte, hogy a bányászok az elhagyott tárnák mélyére gallyakat dobálnak, amelyekre sókristályok tapadnak, s pár hónap múltán „az eredeti ágat már fel sem lehet ismerni”, „a gallyat tündöklő kristályok borítják be”.
A szerelem esetében e kristályosodáshoz hasonló folyamat játszódik le, amikor is a szerelmes saját elképzeléseit, vágyait, a szeretett személyre vetítve már meg sem látja annak eredeti, valóságos személyiségét. S ez nem is csoda, mert ahogy azt a szerző írja, „a szerelem a leghatalmasabb szenvedély. Minden más szenvedélynél a vágyak kénytelenek a hideg valósághoz idomulni; itt éppen ellenkezőleg, a valóság idomul készségesen a vágyakhoz…”
„Az emberek roppant többsége, különösen Franciaországban, akként kíván és szerez meg valamely divatos nőt, mint egy szép lovat – hozzátartozik a fiatalember fényűzéséhez. A többé-kevésbé legyezgetett vagy többé-kevésbé bántott hiúság elragadtatásokat fakaszt. Néha társul a physikai szerelemmel, de nem mindig, sőt néha még csak a physikai élvezet sincs meg benne. Polgárember szemében egy hercegnő sohasem idősebb harminc esztendősnél, – mondta Chaulnes hercegnő és Lajos holland király, ez igaz ember udvarának bennfentesei még ma is mosolyogva emlegetnek egy csinos hágai asszonyt, ki nem tudta megállani, hogy egy herceget vagy fejedelmi sarjat ne találjon elragadónak. És, híven a monarchikus elvhez, mihelyt vérbeli herceg tűnt fel a láthatáron, azt, aki csak közönséges herceg volt, nyomban otthagyta: mintegy vándordíja volt a diplomáciai testületnek.
Az efféle sivár viszonyban még az a legszerencsésebb eset, ha a megszokás növeli a physikai élvezetet. Ilyenkor az emlékek kissé hasonlóvá teszik a szerelemhez; ismeri az önérzet tüskeszúrásait és a távollét szomorúságát; a regényes ízű gondolatok megrohanása következtében az ember szerelmesnek és búskomornak véli magát, mert a hiúság megáhítja, hogy nagy szenvedélyt tételezzen fel magáról.
Annyi bizonyos, hogy bármilyen fajtájú szerelem okozza, mihelyt a lélek tüzelése társul hozzá, a gyönyörök élénkek és emlékük magával ragadja az embert, továbbá, hogy szenvedélyben, ellentétben a legtöbb másfélével, annak az emléke, ami elveszett, mindig különbnek tűnik fel, mint amit a jövő nyújthat.”