A kötetbe foglalt négy kisregény hőseit is számadásra, tetteiknek és körülményeiknek számbavételére: szembenézésre kényszeríti az író. S juttatja el őket a tűrés végpontjáig, miként ezt a könyv összefoglaló címe is jelzi.
Irén belehal abba, hogy már nincs rá szükségük a fiataloknak. A „mindig másoknak, mások örömére” tevékenykedő asszonyt, „dolgainak rendezetlensége tartotta életben”. Gold Lajos szétzilált élete roncsain belső energiáinak hiányát próbálja képzelgéseiben, álmaiban feloldani. Özvegy Stáhl Vilmosnéban „a világ hal meg”, amikor megtudja, hogy megszűnik albérlő-gyűjteménye. A szép haját tragikus értelmetlenül feláldozó Veszelovits Annából mintha ereje is kifutott volna. Elvitte „a kis strici”. Sorska majdnem gyilkossá lesz, amikor felismeri élete nagy lehetőségének szertefoszlását.
„Hát nem mondom, az elmúlt egy év alatt történt velem valami, nem is csoda, hogy én is szíves lettem. Jó, jó, túl vagyunk a nehezén, magácska is, én is, igaz, hogy magácska még fiatal, friss, erős szervezet, én meg, hát szóval, negyven év! Egy asszony életében az nem kevés, pláne hogy én már nagyon sokat küszködtem, és amikor abban voltam, hogy elértem valahová, akkor tessék, akkor itt ez a Marica, a kislányom, bizony nem kevés szomorúságot okozott, de mit tegyek, viselni kell. Hiszen láthatta, kedveském, a múlt vasárnapi látogatáson mindenki megnézte, mert egyenesen olyan, mint a feslő rózsa, az arca is a régi már, visszatért belé a lélek. Igaz, hogy most egy évig szünetel neki az egyetem, kihuppant belőle, de hát még így is! Az én kislányom és egyetem! Nem tudom, mit szólt volna ehhez az édesapám, aki még a betűvetéshez is alig értett, az életét is csak úgy mellékesen tengette, mert hogy a háború, de még az első háború! – elvitte a fél lábát, s így csak olyan leltári ember volt a vasútnál, ócskavaskerülő – hogy mit szólt volna szegénykém! Az ő unokájából, mégpedig leányunokájából mérnök lesz – ha lesz. Mert megmondva nyíltan, ez a kislányom kicsit elrontotta magának… Csak magának mondom így, mivel hát összemelegedtünk a közös bajunkban, mint jó ágyszomszédok. Hát azért mondom magácskának, hogy Maricától én ezt nem érdemeltem. Mert minden időmet neki áldoztam, soha egy perc szabad, pedig hát míg el nem kopott a szívem, én elég jó forma asszony voltam, mondogatták is mindig a családjaimnál: Irénkém, mint az őszibarack, magának olyan az arca… Hát igaz, az én arcomat nem fércelte összevissza az idő, a szemem környéke se gyűrődött össze, mint olyan sok negyvenéves asszonyé! – pedig sokat gürcöltem evvel a két kezemmel, és mindig másoknak, mások örömére! Mert kérdem én, mi marad egy házivarrónőnek? A munka. Meg a vevőköre. Én nem váltogatom a házaimat, nekem családjaim vannak, jó, hosszú éveken át, újakra nem is pályázom. Azért ha magácskának szüksége lesz valamire, nagyon szívesen, mert akit én megszeretek, szóval a szimpátia! – majd ha elbúcsúzunk, megadjuk egymásnak a címünket, jó lesz így?”