Nem megszokott Haggard-regény ez. Nem kalandozunk sem a történelmi múltban, sem egzotikus tájakon.
Az író ebben a történetben Angliában marad, s egy család történetét követi több generáción keresztül, s annak a kincsnek a történetét, mely a generációkat összeköti, s felnyitja a szemét az utódoknak, és értelmet ad az elődök erőfeszítéseinek.
„»Vannak arcok, a melyeknek első benyomása kitörölhetetlenül vésődik lelkünkbe és melyek, ha nem is látjuk soha többé az életben, mindig ugyanazzal a változatlan kifejezéssel, ugyanazzal a mosollyal vonásaikon lebegnek előttünk, mint a hogy legelőször láttuk.«
Ezen meglepő igazságon tűnődött egy katonás külsejű férfi, ki egy gyönyörű őszi est alkonyán tétlenül támaszkodott falusi birtoka sövényéhez és merőn bámult az előtte elterülő kalász hullámos búzaföldre.
Sajátságos, megviselt külsejű, körülbelül negyvenéves férfi volt, kinek egész lénye az önérzetes méltóság ama félreismeretlen kifejezését viselte, amely az angol gentlemant jellemzi. Arca inkább rút volt mint szép és regényhősnek nem illett volna be, mert a természet nem áldotta volt meg sem hódító szénfekete bajusszal, sem mandula alakú lángoló égszín szemekkel, sem arisztokratikus alakkal.
Mindezek helyett – oh a való nagyon kíméletlen – egy zsemleszínű körszakáll, barátságos tekintetű, de kicsi kék szemek, széles alacsony homlok a melyen egy mély redő vonult végig, aminőt Julius Cæsar mellszobrain látni – jutottak neki osztályrészül. Egyetlen egy szép vonás volt csupán az arcában, a szája, melynek csodás szelídségű és szépségű ajkai, oda sem illettek széles, erélyes álla fölé.”