Mostanában kellene megkapnom az obsitot. Sokáig viszolyogtam tőle, mert sokáig úgy volt, hogy újra behívót kapott a katona, egy napra szólót, beterelték sokadmagával egy nagy terembe, és katonai cirkuszok szerint még egyszer vezényeltek: Föl, vigyázz! Fogadás jobbról, jobbra nézz!
Vén bolondnak nem való a cirkusz, engem senki emberfia ne ugráltasson. Erősen megfogadtam, oda én el nem megyek. Kitalálták közben, sokkal olcsóbb, ha az obsitlevelet postán küldik el. Megkapja a kiszolgált katona, aztán vagy összetépi, összegyűri, leköpködi, vagy odaadja az unokájának, hadd játsszon vele.
Vannak hibbantfejűek is, akik bekeretezik, mint a ferencjóskás időkben tették, és ugyanúgy kiakasztják a falra. Csakhogy akkoriban az obsitlevél majdnem olyan cirkalmasan szép volt, mint mostanában a jogászok doktori diplomája, amely így kezdődik: Nos Rector… A bölcsészféle mindig így olvassa: nos, rektor? És kineveti a jogászt, amiért képes drága pénzeken ékes keretbe foglalni.
A mostani obsit? Alig különb, mint a kutyaoltási igazolás.
Igaz, engem időnap előtt kiszuperáltak a hadseregből, először föltételesen, aztán véglegesen, nem tudom tehát, kapnék-e egyáltalán, ezért gondoltam egyet: megírom inkább katonai „emlékirataimat”. Első bevonulásom első napjától írom, de csak fejben. Többször nekirugaszkodtam, de mindig féltem. Halálos véteknek számított, ha valaki nyilvánosan, nagy példányszámban kiröhögi a hadsereget. Mert az én visszaemlékezéseim a legkomolyabb hadtörténészt is röhögésre fakasztják. Azt se szerettem volna, ha emiatt ugráltattak volna. Mostanra vagy a bátorságom lett nagyobb, vagy a veszély kisebb. Essünk neki! Legföljebb elteszem az unokámnak.
Aki pedig nem tud röhögni saját balsorsain, nem érdemli meg, hogy éljen. Nem is nagyon szokott életben maradni. Megöli a savanyúság.
LETÖLTÉS