SELMA LAGERLÖF LILJECRONA OTTHONA REGÉNY LETÖLTÉSE
Karácsony másodnapján, 1800-ban, iszonyú vihar söpört végig Lövsjö tartomány fölött Värmlandban, úgy, hogy csak Isten volt irgalmas az élőkhöz.
Az emberek azt hitték, hogy majd mindent kiszaggat a földből és mindent könyörtelenül elsöpör.
Senki sem akad, aki mondhatná, hogy volt még valaha azelőtt, vagy azután ilyen nagy vihar, különösen nem akad az öreg lövsjöbeliek közül, akik sokat hallottak erről gyermekkorukban, hogy e viharnak még sohasem volt párja.
Még ma is elszámlálják azokat a kerítéseket, amelyeket a vihar kidöntött, a szalmatetőket, amelyeket széthordott és a tehénistállókat, amelyeket összedöntött; úgy, hogy a szegény állatok több napon át a gerendák alatt eltemetve feküdtek. És meg tudják mutatni azokat a helyeket, hol a tűz kitört, de a vihar miatt nem fojthatták el, úgy, hogy az egész falu leégett. És mindannyian a dombokra és magaslatokra menekültek, hol a fák egymásután hullottak le, úgy, hogy e napon mindenüktől megfosztotta őket a vihar.
Tudjuk, hogy mondják: rossz szél fú, aligha hoz valami jót; de nem mondták ezt a karácsonyi viharra, mely szemük láttára hozta az egyik szerencsétlenséget a másik után.
A legkevésbé gondolta az ottani szénégetőtelep «csöppsége», hogy a vihar valami jót hoz majd számára.
Karácsony másodnapján ott állott az erdő szélén és nézett a völgybe, melyet füst borított be és a vihar hóval kevert hamut hordott széjjel.
Soha, mióta él, pedig már betöltötte a tizenharmadik évét és most lépett a tizennegyedikbe, ilyesmit nem tapasztalt. Máskülönben mindig kedélyes volt, jó és rossz napokban, de ez már több volt, mint amennyit elviselhetett.
Bizony közel volt ahhoz, hogy könny csorduljon ki nagy, ragyogó szemeiből és végigfolyjon sovány, sápadt arcocskáján.
A csöpp leányka kiállt az erdő szélére, mintha vizsgálná, mit is jelentsen ez a vihar; a szél pedig belekapott fejkendőjébe és megfogta rövid bárányprémes ködmönkéjét, majd neki állott háziszövésű szoknyájának és oly szorosan fújta a lábához, hogy majdnem elesett.
Nem volt egyedül, mert anyja és kis öccse is elkísérték. Mindketten úgy voltak öltözve, mint Csöppség, rövid, fehér báránybőrködmönben és fekete, háziszövésű szoknyában. Ugyanis a Csöppség mindig az anyja ruháját örökölte, a kis fiú pedig azt a húgától kapta. Ők azonban, bár egyformán meleg ruhájuk volt, mégsem mentek ki ez erdőből, hanem szélvédte helyen álltak.
Az anyának és a fiúcskának épp olyan sovány, szenvedő arcuk volt, mint a Csöppségnek és épp olyan tiszta s okos szemük s mindketten ugyanazt gondolták, amit ő: hogy bizony nagy szerencsétlenség ez a vihar s annyira elszomorodtak ezen, hogy sírni szerettek volna. De korántsem voltak annyira elkeseredve, mint Csöppség.”
SELMA LAGERLÖF LILJECRONA OTTHONA REGÉNY LETÖLTÉSE