A DISZNÓTOR/KÍGYÓMARÁS CÍMŰ REGÉNY ONLINE OLVASÁSA
Családi tűzfészek: elfojtott indulatok, eltitkolt sérelmek, szőnyeg alá söpört személyes tragédiák.
„Minálunk nem dobtak ki semmit, soha, aminek még valami hasznát lehetett venni. Jaj volt annak, aki engedély nélkül kidobott valamit! A Gyilkos naponta végigjárta a szemetesládákat, sőt az udvar végén levő szemetesgödröt is felkotorta a botjával.
Nálunk minden fületlen, repedt bögre tovább szolgált, tartottak benne valamit, valami olyat, aminek nincs feltétlenül köze az étkezéshez, de helyet kíván magának: ricinust, ecetet, kovászt. Fekszem, és fáj a torkom. Szalay bácsi felírt valami orvosságot, kanálról nem tudják beadni, mert azt kitolom a nyelvemmel, nekem úgy adják be a gyógyszert, hogy befogják az orromat, és letöltik a torkomon. A rossz ízekre is gyáva vagyok, mint mindenre. Veronka tudja ezt, Jolán is tudja, Jolán annyira sajnál, hogy nem ad be nekem semmit, lefut a pincébe, látni se bírja, hogy kínoznak, sőt egyszer bevette helyettem a lázcsillapítót is, agyonizzadt, nekem meg nem ment le a lázam. Veronka se tudja belém imádkozni az orvosságot, mert csapkodok, sírok, esdekelek; megszán, nem gyötör, velem sír, elbújik a sarokban, befogja a fülét. Az orvosságbeadás a Klárika néni nagy perce, de gyűlölöm a kezét, ujjai szagát, a mosolyát, a szirupot, amit utánaönt a keserű kortynak.
Fáj a torkom, este van, rugdalózom: nem, ne hozzák! Délben is keserű volt, iszonyúan keserű, gyűlölöm, ki fogom hányni. Még nem is látom, már ordítok, dobálom magam. Klárika néni kiszalad, s én megmerevszem, mert Klárika néni csak nagymamát hívhatja segítségül, és ha az itt van, nincs menekülés.
Hideg levendulaillat árad be az ajtón, birsalmaszag, sonkaszag – a nagymama a kamrában ügyködött, onnan jött be a hívásra, kezében csupor. Két ilyen delft csuprunk van, két kék, az egyikben mindig az orvosság, ha beteg valamelyikünk, az az orvosságos bögre. »Lenyelni!« – mondja, és tartja a bögrét, én kitátom a számat, és behunyom a szemem, mert nagymamának nem lehet ellentmondani – olyan reménytelen. Ám ahogy a bögre az ajkamhoz ér, felpattan a szemem, és azt mondom, hogy »nem!«, és már ugranám is ki az ágyból, mert ilyen ízt még soha nem éreztem, ez nem is íz, ez láng, de hiába ugranám, nem lehet, Klárika néni ráül a lábamra. Én birkózom, tépem magam, üvöltök, azt üvöltöm, »Nem akarom! Fáj!«, Veronka hangosan sír, a Gyilkos befogja az orromat, kifeszíti a számat, vér csorog az ujjából, úgy megharapom, de aztán lezúdul valami a torkomon, és a hang, amit kiadok, nem emberi hang: – Jolán papucsa csattog, Jolán visít, mindenki visít, a szoba elfordult előttem, forog. Jolán beesik az ajtón, kezében a csésze párja, kék delft porcelán, szakasztott olyan fülevesztett, mint amit a számhoz tettek, és azt ordítja: »Itt az orvosság, itt az orvosság, ne tessék beadni szegénynek a marólúgot!«”
A DISZNÓTOR/KÍGYÓMARÁS CÍMŰ REGÉNY ONLINE OLVASÁSA