Bussy engedelmesen tartott a felé az oszlop felé, melynek oldalára a szenteltvíz-tartó volt erősítve.
Ezt a pillanatot az orvos arra használta fel, hogy jelet váltson egy nőszeméllyel, aki azt megértve, most szintén ama szenteltvíz-tartó felé tartott s abban a pillanatban, mikor Bussy a két egyiptomi szerecsen által tartott fekete márványból készült medencébe mártotta a kezét, az a nőszemély kezével megérintette Bussy kezét, mire az fölpillantott s legnagyobb csodálkozására fölismerte benne – Gertrudot, Diana komornáját. Bussy meglepetésében még vissza sem húzta a kezét, Gertrud már üdvözölte őt s nyomban tovább haladt, magas alakja oldalvást tűnve el a kis templom alacsony boltíve alatt.
Gertrud mögött néhány lépésnyire lépdelt egy selyemköpenyes hölgy, kinek finom, nemes alkotású termete, gyönyörű lába nyomban emlékeztették Bussy-t arra, hogy ilyen termete, ilyen lába csak egyetlenegy nőnek lehet az egész világon… Remy hallgatag szemlélte Bussy arcát, aki most már megértette, hogy miért vezette őt Remy ide, ebbe a kis templomba.
Bussy nyomon követte a hölgyet, Remy pedig Bussy-t, s bizony mulatságos látvány lett volna ez a négy egymást követő személy, ha kettejük szomorú, halovány arca nagy szenvedésekről nem tanúskodott volna. Gertrud, aki még mindig az élen haladt, a Montmartre-utca sarkán befordult, rövid utat tett meg ebben az utcában s azután jobbra kanyarodott egy kis szűk utcába, ahol egy ház kapuját kinyitotta. Bussy tétovázott, vajon utána menjen-e, de Remy unszolására tovább folytatta az utat. Gertrud most bebocsátotta úrnőjét a kapun, a zárból kihúzta a kulcsot s megvárta, amíg Bussy és Remy odaér; Remy ekkor valamit súgott a komornának, aki maga előtt bebocsátotta Bussy-t, majd Remy-t s utána bezárta a kaput.
Május elején történt, este fél nyolc óra tájban; az enyhe levegő a tavasz lehének közeledtét jelentette, s a fák rügyeztek. Bussy széttekintett maga körül: mintegy ötven láb hosszú és ugyanolyan széles kertben volt, melynek magas falait szőlő és repkény futotta be, fanyar illatot lehelve ki a langyos esti légbe. Hosszú szárú violák dugdosták ki rézvörös fejecskéjüket az ódon templomfal hasadékaiból, s az első orgonavirágok édes illata bódította el Bussy agyát, aki önkénytelenül is azt kérdezte önmagától: vajon ez a sok illat, melegség és élet nem ettől az imádott nőtől sugárzik-e ki feléje; feléje, aki alig egy óra előtt is oly gyönge, oly magára hagyatott volt…
Jázminbokor és iszalag levelei alatt, a templom falához támaszkodó kis fapadon ült Diana lehajtott fejjel s két oldalt ernyedten lelógó kezekkel, ujjai közt egy szétmorzsolt szegfűt tartva, melynek szirmait szórakozottan szórta szét a homokban. A közeli gesztenyefán e pillanatban megszólalt a csalogány s belekezdett hosszú, olykor-olykor rakétaként felröppenő csattogással meg-megszaggatott, mélabús énekébe.”