A VÍG EMBER BÚS MESÉI NOVELLÁSKÖTET LETÖLTÉSE
Ilyenkor, májusi időben, mikor a napsugarak szerteszéjjel bogarásznak itten körülöttem az írószobámban, sokszor elgondolkozgatok az asztalnál szomorkodva, olyan dolgok felől, amik máskor nem igen jutnak eszembe.
A fejemet a két tenyerembe fektetem és míg a napocska fényes leányzói bejárnak körülöttem minden zeget-zúgot, mintha pókhálós, magános kamarácskákat is megvilágítanának a szívem fenekén; így például: Szerdára emlékszem, a tarka kutyámra, – meg hogy Lajcsi meghalt: eleinte sírtunk, később elfelejtettük; valamint Szerdát is elfelejtettük, az én lompos, tarka kis kutyámat, akit a kertben hantoltunk el a vadalma-fa alatt…
Ó, szerelmes, mámoros május, te.
Szép vagy te mostan is, ámde akkor szebb voltál. Minden is szebb volt: a virágzó fák bókoltak felém a tavaszi szélben és a füvek, bokrok hozzám beszélgettek; és beszédjüket megértettem. Igen jól emlékszem a vadrózsabokorra, akire a violák és szegfük panaszkodtak nekem. A kihívó és kokett rózsabokor elhódított tőlük, az ártatlanoktól és tisztáktól mindenkit, aztán tövisével megszurkálta az áldozatokat, mint azok a nagyon szépen fésült, nagyon rossz asszonyok megsebezik az áldozatok szívét, kiket a csendes és tiszta lányok elől meghódítanak. A violák és szegfük ábrándosan suttogtak a májusi alkonyatban, míg a nagy és kemény rózsabokor szirmait a lefelé csusszanó napocska felé tárta, kéjelegve. Én meg a nagykertben – hol felnőttem – a fűben álmodoztam – és ezekben a lilaszínü, himporos órákban teltek meg azok a pókhálós, magános kamrácskák a szívem fenekén, amiket im a májusi napsugár mostan megvilágít.
Zsuzsánna urára mosolyogva emlékezem, „gyermek”-re.