Az idős, özvegy Vauquer-né immár negyven éve működtet egy polgári penziót Párizsban, a Neuve-Sainte-Genevičve utcában. Az épület nem túl szép és nem túl kényelmes, de éppen megfelel lakóinak, akik Párizs szegényebb rétegeiből kerülnek ki.
1819-ben a penzióban majdnem teltház van. A személyzetet maga Vauquer-né és két cselédje, Sylvie, a szakácsnő és Christophe, a kifutóinas jelenti.
Az első emeleten él egy volt köztársasági hadbiztos özvegye, Couture-né egy fiatal lánnyal, Victorine-nal, akit apja kitagadott örökségéből, s így az idős asszony neveli szerény nyugdíjából.
A második emeleten lakik egy Poiret nevű nyugalmazott tisztviselő és egy magát Vautrinnek nevező úr, aki elmondása szerint korábban nagykereskedő volt.
A legfelső, harmadik emeleten él egy vénlány, Michonneau, egy volt tésztagyáros, akit mindenki Goriot apónak szólított és egy alkalmi bérlő, egy Rastignac nevű diák, aki jogot hallgatni érkezett a fővárosba.
A lakók békében élnek egymás mellett, csupán egyvalaki van közöttük, akinek rovására állandóan élcelődnek, ő Goriot apó.
Részlet a könyvből:
„Goriot apó úgy hatvankilenc éves lehet mostanában; 1813-ban hagyott föl az üzlettel, és költözött be Vauquer-néhoz. Eleinte Couture-né későbbi lakosztályát bérelte, és ezerkétszáz frankot fizetett az ellátásért, mint akinek öt arany ide vagy oda meg se kottyan. Vauquer-né akkor újra berendezte a lakás három szobáját abból az előre lefizetett összegből, amelyből, úgymond, futotta valami hitvány bútorzatra, sárga kalikó függönyökre, utrechti bársonnyal bevont, fényezett fakeretes fotelekre, néhány mázolmányra és olyan tapétára, amelyet külvárosi kocsmákban sem tűrtek volna meg. Talán Goriot apó vagy – ahogy akkoriban tisztelték – Goriot úr hanyag bőkezűsége, amivel hagyta, hogy becsapják, talán ez vitte rá az özvegyet, hogy az öreget hülyének nézze, aki nem is konyít az üzlethez. Goriot gazdag ruhatárat és szép fehérneműt hozott magával, mint afféle nagykereskedő, aki semmit sem tagad meg magától, mikor visszavonul az üzlettől. Vauquer-né megcsodálta a félhollandi vászonból való tizennyolc inget, amelyek finomságát még szembetűnőbbé tette, hogy a volt tésztagyáros a keményített ingmellen két láncocskával összefűzött melltűt viselt, egy-egy jókora gyémánttal. Rendszerint búzavirágkék öltönyben járt, mindennap fehér pikémellényt vett föl körte alakú, rengő pocakja fölé, melyen fityegőkkel teleaggatott, nehéz aranylánc himbálózott. Aranyból volt a tubákszelencéje is, a beleillesztett medalion pedig, tele hajszálakkal, azt a látszatot keltette, mintha Goriot-nak sikerei lettek volna a nők körül. Amikor a háziasszony szoknyavadásznak titulálta, vígan mosolygott a bajsza alatt, mint mikor a nyárspolgár örül annak, hogy a vesszőparipáját dicsérik. Almáriumai (így szokta népiesen emlegetni a szekrényeit) megteltek a háztartásából maradt tömérdek ezüstneművel. Az özvegy szeme fölcsillant, amikor előzékenyen segített neki, hogy kirakja és elrendezze a levesmerő kanalakat, az evőeszközöket, az olaj- és mártástartó csészéket, több tálat, az aranyozott ezüst reggelizőkészletet. Ezeket a többé-kevésbé szép és jó nehéz ajándéktárgyakat Goriot bácsi egy világért oda nem adta volna. Családi életének ünnepi alkalmaira emlékeztették.”