Regény egy korszak, egy társadalmi réteg végnapjairól, amit mindenki másképp él meg: öngyilkossággal, szökéssel, cím- és rangkórsággal, vagy cím- és rangrejtéssel, pénzszórással vagy éppen szerény életmódra váltással, munkatagadással vagy az új idők szerinti munkába állással. Van, aki lesüllyed, mégis jól viseli, van, aki felemelkedik, és beleőrül.
A számtanácsnok Őz József a birtok és az örökölt rang helyett az erkölcs és a szellem rangját őrizve megpróbál beilleszkedni a polgári életbe. Törekvése azonban idegenné és magányossá teszi mulatva pusztuló, a gondokat mámorral feledtető hazájában. Korai halála után a család szétszóródik, az özvegy reménytelenül ostoba birtokpert sürget, de a gyerekek az apjuk által fölismert törvényhez igazodnak: a tisztességes munkát a titokzatosan vándorló, illúziókat jelképező zöldköves gyűrűnél többre becsülik.
„Terka megállott a magas, fehér ajtó előtt, belesett a kulcslyukon, hallgatódzott egy kicsit, azután óvatosan kopogott vörös ujjaival. Az ajtó mögül semmiféle válasz sem hallatszott. A ház gondozója, az öregedő cseléd, visszafojtott lélegzettel figyelt egypár pillanatig, de csak a gyermekek lármáját hallotta a harmadik szobából.
– Pedig egészen bizonyos, hogy itt van – fontoskodott magában -, az előbb láttam a botját meg a kalapját.
Még egyszer kopogott, most már nyomatékosabban, de a várva várt bebocsátó ige most sem hangzott el. Ugyanebben a pillanatban megújult és megerősödött a diadalmas ordítások, éles gyermeksikoltások lármája, és Terka, azzal a gondolattal, hogy lesz, ami lesz, megnyomta a kék üvegkilincset. A sötét szobában ott ült az ablaknál, akit keresett. A bútorok barna árnyékokba burkolódzva húzódtak meg a homályban. Csak a csillár kristályprizmái csillogtak bágyadtan a sarki fűszeresbolt lámpáinak felvetődő fényében. Az ablaknál ülő férfi arcéle és fekete alakja a finom csipkefüggönyön át nézve is élesen rajzolódott a félig-meddig világos ablaktábla négyszögébe. Mikor a cseléd belépett, meg sem mozdult: a túlsó utcasor félénken pislogó petróleummécsesét nézte fáradt tekintettel.
– Tekintetes úr! – mondta Terka, és tisztességtudóan megállott az ajtóban. – Nem bírok én már a kisasszonyokkal meg az Anti úrfival. Fölfordítják az egész házat, most meg széttörték azt az üvegizét az ablakba, oszt a kénesővel játszadoznak…
A szobában teljes csend uralkodott: akihez ezt a súlyos panaszt intézték, nem fordult meg. Csak a tekintetét emelte át a sáros utcán, és a petróleumlámpa helyett most már a párkányon elnyújtott, hosszú kezeit nézte. Egyetlenegy gyűrű zavarta meg csupán a finom, keskeny kezek harmóniáját. A sejtelmes, sárga fényű foglalatban hatalmas, ovális kő sötétlett. Ezt a követ nézegette a hallgatag férfi. Amint félrefordította egy cseppet a keze fejét, a sima kövön vésett rajzok, apró cirádák tűntek elő. A cirádák között ovális mező, és ebben a mezőben egy kardot szorongató ököl meg egy pici csillagocska. A mező felett pedig két csillag szór fényt az ököl és kard mására. Napjában százszor is megnézhette ezt a gyűrűt, ismerte is bizonyára minden erecskéjét a zöld achátlapnak, de most mégis nagy figyelemmel meredt reája. Halkan és észrevehetetlenül lélegzett, keskeny ajkait összeszorította: olyan volt, mint egy szürke, szomorú gém, amely a nádas partján őrködik, és üveges merevséggel tekint a távoli semmiségbe. De bármennyire vizsgálgatta is a pecsétgyűrűt, nem gondolt a címerre és a csillagok jelentőségére.”