„1950. október 25-én mindenünktől megfosztva, vörös mínium-csíkos, ócska katonaruhába öltözve, vele együtt indítottak el marhavagonban az akkor annyira ijesztő, ismeretlen bizonytalanságba, hogy másnap hajnalban űzött vadakként verjenek fel bennünket az oldalunkat géppisztollyal böködő államvédelmisták a Csákánykő tövében létesített Recski Kényszermunkatáborba. Elemér recski idejének nagy részét a büntető-brigádban töltötte. A büntető-tábor büntető brigádjában, hogy kétszeres megpróbáltatásnak legyen kitéve. Az elviselhetetlen bánásmód, az ütés-verés, a hajnaltól késő estig tartó embertelen munka és a szisztematikus éheztetés mellett még attól is szenvednie kellett, hogy a nagyrészt növényi rostokból álló élelmet nem tudta megemészteni. Szinte csontvázzá fogyott, de töretlen hittel, megalkuvás nélkül vállalta sorsát: egyetlen alkalommal sem hallottam panaszkodni. Példamutató volt az emberi tartásban.
Amikor 1953 nyarán megindultak a szabadítások, velem együtt ő sem szabadult a rabságból. Valamikor ősszel rabszállító autó szűk ketreceiben Kistarcsára szállítottak bennünket, ahol a hírhedt, később öngyilkosságot elkövetett Jónás Béla külön-tanácsa börtönbüntetésre ítélt bennünket, hogy korábbi fogva tartásunkat igazolják. Mindketten büntetett előéletűként léptünk ki később, onnan szabadítva, a Markó utcai bíróság épületéből. Igazi szabadság helyett abba a Magyarországba, amelyik akkor még egy nagyobb, az országot határai- nál többszörös szögesdrótkerítéssel körülvett, aknákkal beültetett óriás börtönnek számított. Szabadulásunk után hosszú ideig nem találkoztam Földváry-Boér Elemérrel. Óvatosságból, az országban eluralgott, bennünket is akaratlanul bénító visszahúzódásunkból fakadó magatartásunk miatt ha nem is kerültük, de nem kerestük egymást. Tudtam Elemérről. Azt is, hogy valahol gyári segédmunkásként dolgozik. Nagysokára találkoztam vele.
1956 tavaszán már zajlott a világ Magyarországon, ritkábban találkoztam Földváry-Boér Elemérrel. Azt sem tudtam, befejezte-e a kéziratát. Október 24- én, valamikor a kora délutáni órákban ért el a Műegyetemen a hír: Elemér hősi halált halt a Rádió épületénél. Megtért őseihez, a Boérokhoz, a Földváryakhoz. Már csak a nyugatra való menekülésem után tudtam meg, hogy a kéziratot sikerült kijuttatni, s a müncheni Griff Kiadó gondozásában A kiszolgáltatottak címmel meg is jelent. Ezt az írást veszi most kezébe Földváry-Boér Elemér verseivel együtt a magyarországi olvasó. A munka magáért beszél. A szerzőről is, a koráról is. És bezárul végre egykori hű társunk említette kör is: a Magyarországról 1956-ban elindult írás megtér a hazai olvasókhoz.
A Mennyek Országában lakozó angyalok pedig mindent tudnak, s bizonyára elmondják Földváry-Boér Elemérnek – aki Arany- és Petőfi-verseket mond nekik -, hogy az annyira szeretett szülőföldjén, a magyar hazájában is megjelent a számadása.”
Sztáray Zoltán