Lángh Júlia, 1994-ben azt olvasta egy francia lapban, hogy óvónőt keresnek egy évre Nigerbe, egy bozótfaluba. Le is töltötte rendesen az egy évét a bozótban, amiről ugyan kiderült, hogy korántsem bozót, de attól nem kevésbé igazi Afrika, félsivatag, homokszél fújta trópusi tájék.
A szerző szépen ír Afrikáról.
Nem a tájat, nem az embereket, nem a politikai viszonyokat, nem az ősi szokásokat, nem az étkezési, vallási furcsaságokat, különlegességeket kívánta megörökíteni, nem ismereteket kíván terjeszteni, hanem egész egyszerűen egy hasonlíthatatlan élményt kívánt visszaadni: azt és csak azt, ami őt érdekelte, ami mélyen megérintette, megfogta, vagy éppen megdöbbentette, megijesztette.
Részlet a könyvből:
„Ébredés a kelő nappal. Ó, áldott természet. A ritmusodra élek. Sok választásom nincs, igaz, nem is kívánhatnék mást, én akartam idejönni.
Némi fohásznak tekinthető nyújtózkodás és sóhajtás után irány az udvar toalettsarka. Ehhez az ember kimászik a szúnyogháló alól – az esős évszak még tart kiszámíthatatlanul érkező viharos zuhéival, kinn aludni egyelőre nem lehet, de a szúnyogháló persze odabenn is ugyanúgy kell -, kerülgetve a cementpadlóra az éjszaka folyamán a mennyezetről itt-ott lehullott vályogkupacokat, kikászorog az ajtóhoz, közben igen nagy valószínűséggel ismét beveri a feje búbját az átjáró vályoggal tapasztott keresztgerendájába.
Magánlakrészemet – ahol a keskeny, hosszú helyiség sötétebbik végében az ágy áll, a másikban pedig, az egy szem ablakocska alatt, asztal és szék – két alacsony átjáró és három falbavájt ablaknyílás köti össze az iskolával. Így mondom, mert a franciák így egyszerűsítik, az école maternelle-ről lespórolják a jelzőt, ezeknek az óvoda is iskola, és tényleg annak is tekintik. Hát én itt egy állítólagos iskolát nyitottam. Tizenkét darab 3-5 éves gyerekkel. És valahányszor átmegyek lakrészemből az iskolába vagy vissza, beverem a fejem.”