Mihail Ivanov Kosztiljov éjjeli menedékhelyén élnek összezsúfolva a társadalom számkivetettjei. Akad köztük tolvaj és utcalány, elszegényedett mágnás és nyomorgó becsületes ember. Sem otthonuk, sem biztos megélhetésük, némelyiküknek már neve sincs. Múltjuk van csak, valami homályos régi bűnnel, és a kíméletlen társadalmi rend nem enged többé emberi életet számukra.
Nasztya, az utcalány a ponyvaregények világába menekül. A lezüllött báró durva gúnyolódásával még ezt az örömöt is elvitatja tőle. Klescs, az elszegényedett lakatos büszke arra, hogy ő becsületes munkával keresi kenyerét. De önbecsülése nagyon is indokolatlan, hiszen szívtelen, durva ember, aki feleségét, Annát, halálos tüdőbajba hajszolta.
Ellenséges érzésekkel figyeli a körülötte kavargó emberi sorsokat Bubnov, a hajdani sapkakészítő is. Az ital vitte a lejtőre a valaha népszerű és tehetséges színészt. Szervezetét átjárta a gyilkos méreg. Csak nagy ritkán vannak tiszta pillanatai, amikor kétségbeesve eszmél rá, hogy hová süllyedt.
Hozzá hasonlóan értelmes és művelt ember volt hajdani életében Szatyin, a távírász is. Ma már csak kiábrándult bölcselkedő, notórius hamiskártyás. Emberülésbe keveredett, és a börtönben társaihoz züllött.
A házigazdáék sem boldogok. Kosztiljovot, a vén fösvény orgazdát felesége, az életerőtől kicsattanó Vaszilisza pokolba kívánja. Vaszilisza tönkreteszi ártatlan fiatal húga, Natasa életét is, mert érzi hogy szeretője – a tolvaj Vaszka Pepel – már ráunt, és testvérére vetett szemet.
A célt tévesztett emberi sorsok gyűjtőhelyére új jövevény érkezett, Luka, a ravasz öreg vándor. Múltjáról keveset beszél. Lehet, hogy szökevény. Halk szavú, barátságos ember. Csakhamar ő lesz a középpontja a sok nagyhangú nyomorult életének. Abban különbözik társaitól, hogy nemcsak a maga bajával törődik. Szent hazugságokkal, jóságos mesékkel vigasztalja a többi elesettet…