A szerző hangulatos írásai különösen ritka természetérzékről és ismeretről tanúskodnak. Legszebb elbeszélései találhatóak meg ebben a kötetben, melyek megörökítik többek között a remegő őzgida, a kitartó és hűséges vadászkutya, Britt és mindenekelőtt a bölcs vadász alakját. Megismerhetjük az erdők-mezők igazi világát, a tavaszi ébredést, a „magyar őszt”, a fogcsikorgató tél nyomorúságát, és nem utolsósorban a vad és vadász ősi háborúját, mely gyakrabban vesz meghökkentő fordulatot, mint gondolnánk.
Részlet a könyvből:
„Kócsag-les
A nagy lápok s a széles rétségek hófehér, gyönyörű madara a kócsag.
Amikor a zöld végtelenség fölött, a láp rónáját beborító égen szeldesi lassú szárnycsapással a levegőt: olyan, mint egy szűztiszta lélek.
Kivált ha egymagában látom, fent, a magasságban: a tova lengő fehérség nem is tetszik földi eredetűnek; jobban esik hinnem, hogy a bárányfelhők szülték, azok közt lakik, ott van a hófehér madár hópehelylyel kibélelt fészke. A lápi járatlan világ királya ő; a legszebb, a legnemesebb vizi madár; az egyetlen igazi szépség minden gémfaj között. A nagy csöndesség, a legnagyobb elhagyatottság az ő kivánsága; szeretője a susogó nádas; a vizek szellőitől szebben borzolódik a tolla; szárazföldi levegő nem otthona, nem paradicsoma.
Ahol a nagy nád közt pásztásan kígyózik a sekély víz, amelynek lápi páfrány fogja be felületét, s benne a hosszúlábu gázló leér a fenékre: ott tanyáz szívesen.
Minél kevesebb az idegen mozgás, minél halálosabb a némaság, annál szebb ott minden a kócsagnak.
A lápi ereken húzódó csónak siklása alig hallik, mégis megriad rá; nem is evező csobban, csak lápibot locscsan, amint előre taszítja a pákász a csónakot, mégis meghallja azt nagy messzeségből a nemes kócsag s gyorsan szárnyára kap.
Tovább röpül! – a merre ember soha sem jár, s ahol a vadmadárnak is vad már a világ. Lármás ruca, vizet szántó szárcsa kevesebb akad ott; azoknak szebb az élet a partokhoz közel, ahol a vakvarjú gunynyaszt, s álmos szürke gém bámul a síkvízre. A kócsagnak fáj az örökös zaj, idegessé teszi a vizityúk csöndes pittyegése; siet el onnan, tovább, tovább!
A póling szava kíséri útján.
Hajnali két óra múlt, amikor megzörgették az ablakomat. Fel kell kelni! Itt az idő az indulásra.
Odakint még a szeptemberi éjszaka takar be mindent; tíz perc múlva vadásztársam mellett ülök a kocsiban. A kihalt falun át gyorsan robogunk, még a kutyák is fáradtak már: alusznak, egy sem ugat.
A menny csillagos, a föld sötét. Hold nincs az égen, annál jobban ragyog a hajnali csillag. A hűs levegőben se por, se köd; megcsillan messziről a szontai mocsár rónavize. Néhány perc még és helyben vagyunk.
Dúsan termő kukoricatábla mögött emelkedik a Gréber-szállás, ott várnak bennünket a halászok. Dehogy várnak! Szontán mulatott az éjjel valamennyi, s most alszik, mint a bunda. Alig tudunk felkölteni közülök vagy kettőt; az egyik főnöke a halásznépnek: az öreg Molnár, aki ösmer minden nádszálat az úttalan rétségen. Ripacsos képén nem tud már több barázdát szántani az idő, sem a viszontagság; ámbár jó magyar neve van: egy szót sem tud magyarul, telivér bácskai sváb az istenadta. Társával hamarosan kiold két csónakot, egyik az enyém, a másik a pajtásomé. Indulhatunk.”
A BÁRSONY ISTVÁN: ERDŐN-MEZŐN KÖNYV LETÖLTÉSE