A második foglalás
Történet három juharfáról
A vén zsellér
Egy juhról s egy bárányról
Két fehér kutyáról
A vén bányász
A harismadár
Egy szegény öreg asszonyról
Az új rend
A tizenkettedik
A sárga gyeplő
A vén legény
Nagyerejű Virtus Péter
A föld
Az igazság gyökere
Nagyapó
Benedek Elek ezt a könyvét felnőtteknek írta. Ennek a könyvnek a történetei vallomások a szülőföldről, az otthonról. Az írásokban papok, szegények, tehetősebb gazdák, öreg bányászok, szerelmes lányok és kis emberek jelennek meg, hirdetve a köznapi szeretet egyszerű, de mégis nagyszerű diadalát. De az igazi hőse ezeknek a novelláknak az ezerarcú szeretet. Az író ebben a tizenhat novellában olyan tiszta jellemű emberekről mesél, akiknek az adott szó még szent. A látszatra vereséget szenvedő jó végül mindig győzedelmeskedik.
Részlet a könyvből:
„Éjtélre jár az idő, házam népe már rég lepihent, csak engem kerül a jótevő álom. Leikein háborog a mai nap történetén s balsejtések nyugtalanítják a holnap miatt. Ó, édes jó Istenem, kinek szolgálatában megöregedtem, mit kellett megérnem, hirdetvén igaz szívvel a te dicsőségedet, a te kifogyhatatlan jóságodat, a te mérhetetlen kegyelmedet!
Nem volt még a maihoz hasonló szomorú vasárnapom. Üres volt a templom, holott új zsengére állott megterítve az Úrnak szent asztala. Üres volt a templom, holott Isten megáldotta határunkat. Meg- áldotta reménységünk és érdemünk felett. Mi történt? Az én híveimnek jámborsága, istenfélő szelid alázatossága hová lett?
Lelkemben megelevenülnek régmúlt idők nehéz napjai. Mikor porrá égett az egész falu, csak az Isten háza maradt sértetlenül. Az én híveim lelke nem háborgott a megpróbáltatások keserves napjaiban: alázatos, béketűrő szívvel fogadták a csapást, amit reájok mért Istennek sújtoló keze. Együtt sírtunk, együtt imádkoztunk. Szivünk egybeforrott a közös fájdalomban. Akkor a templom pitvarában is szorongott a nép. Most Isten megáldotta a határt s üres a templom.
A férfiak s asszonyok székében néhány serdülő fiu s leányka ült csupán. Nekik még újdonság az Uri szent vacsora: e pünkösd ünnepén tettek vallást az ők hitökről. Fenn a karzaton egypár eleseit, elnyomorodott ember, kiket maguk bűne, sors csapása, emberek gonoszsága kiforgatott a földi javakból; akik e földön már nem remélhetik sorsuknak jobbra fordulását: minden reménységök a másvilágban vagyon. És ott ült a karzat alatt a vén Bedőné, aki nyolc gyermeket nevelt föl szive vérén s most mind a nyolc egymásra vet, ha kenyeret kér szegény. Aztán az én házam népe. Szegény papné! Neki sem volt még ily szomorú vasárnapja. Nem merte többé fölemelni szemét, hogy egyszer megdöbbenve áttétovázott a székek üres sorain.”