Az önemlékezés az a próbálkozás, hogy az ember az adott pillanatban tudatosabb legyen, jobban tudatában legyen a dolgoknak, még inkább jelen legyen. Egyfajta aktív meditáció ez, amely megjelenhet bármely pillanatban és bármilyen helyzetben, ha a tanítvány azon dolgozik, hogy egyidejűleg tudatában legyen önmagának és környezetének, ahelyett hogy elmerülne saját belső világában, vagy elveszne az őt érő ingerek sokaságára adott reakcióiban. Az önemlékezésre tett ismételt erőfeszítések a tudatosság magasabb állapotaihoz és az emberiség univerzumban elfoglalt helyének teljesen új megértéséhez vezetnek. Ez a személyes belső küzdelem, azért hogy az ember tanúja legyen saját életének, az a folyamat, amelynek során létrehozza lelkét. Robert Earl Burton rendületlenül az önemlékezést állítja iskolája középpontjába. Habár tanítványait arra ösztönözi, hogy tapasztalják meg a legjobbat abból, amit az élet kínál, és éljenek adottságaikkal és tehetségükkel, sosem tévesztette szem elől azt, hogy még a legnagyobb géniusz is elhalványul az egyszerű tudatosság mellett, és azt, mint oly gyakran említi, hogy „nincs nagyszerűbb cselekedet, mint a csendes jelenlét”.
A szenvedés átalakításával az ember megtanulja, hogyan használjon fel minden egyes negatív vagy fájdalmas tapasztalatot, illetve érzelmet, akár kicsit, akár nagyot, önemlékezés létrehozására. Ehhez a folyamathoz hosszú, a hozzáállások megváltoztatására irányuló munkára van szükség, míg végül a tanítvány megérti, hogy bármilyen negatív érzelemért – haragért, bosszúságért, félelemért, önsajnálatért – végül is ő felelős, nem a vele történő események. „Mindenki szenved, az iskolával vagy anélkül.” – mondta Robert Earl Burton – „Mi megpróbáljuk felhasználni a szenvedést, ahelyett hogy az használna fel minket.”
Részlet a könyvből:
„Az önemlékezés egyik legjobb módszere: eltávolítani azt, ami nem önemlékezés. Paradox módon az embernek emlékeznie kell magára, hogy ezt megtegye. És ne keressetek egyetlen meghatározást az önemlékezésre, mert sok dolgot jelent. A századok során különböző gyönyörű neveket kapott. William Shakespeare mondta: „Mit rózsának hívunk mi, bárhogy nevezzük, éppoly illatos.” A történelem során többen váltak halhatatlanná, anélkül, hogy hallották volna az „önemlékezés” szót.
Egyszer örömteli, máskor kellemetlen dolgok történnek. Nem az ad életet, hogy az ember elmerül bennük, hanem az, hogy ettől is, attól is elválasztja magát. Az önemlékezés az egyetlen nem biológiai tevékenység a Földön.
Nem érthetjük meg harminc perc alatt, és egy nap is kevés ahhoz, hogy elmagyarázzuk. Az önemlékezés a szerves élet nagy misztériuma a Földön, és ne számítsunk arra, hogy az objektív bölcsesség – amely századokon keresztül rejtve volt – könnyen érthető legyen.
Az önemlékezés napi tizennyolc órás erőfeszítés. A nap minden órájában dolgozni kell néhány akadállyal, és ha az nem a hatalom vagy a nem-létezés, akkor a képzelődés, a belső figyelembevétel vagy az azonosulás. Az önemlékezést semmivel sem lehet helyettesíteni – jó és rossz hír ez egyszerre.”