Ebben a könyvben is egy szertartásról van szó. Ez a könyv elsősorban nem olvasásra való, hanem olyan könyv, amely arra szólít fel, hogy rituálisan járjuk körbe a Közepet. Tehát ez egy szokatlan könyv – többet akar, mint hogy elolvassuk és megértsük -, élményekhez akar juttatni, tudati folyamatokat akar kiváltani. A kifestőkönyv megjelölés csak akkor lesz jogos, ha festésen – szertartást értünk, egy örök érvényű ősminta mikrokozmikus követését. Minden cselekvés jelentéktelen és értelmetlen marad, míg azt nem rítusként fogjuk fel. Csak miután tudatosul bennünk, hogy minden emberi cselekvés formába öltött kifejezése a mögötte rejlő tartalmaknak és mintáknak, kezdjük életünket mint rítust felfogni. Akkor egy csapásra felismerjük, hogy egyáltalán nem az a fontos, hogy mit teszünk, hanem egyes-egyedül az, hogy azt hogyan tesszük. A zen-szerzetesek olyan „egyszerű” tevékenységeket, mint az ülés, a menés, a teázás, a nyilazás – tesznek rítussá, és ezáltal útjuk segédeszközévé.
E könyvnek nem az az elsődleges célja, hogy a képeket szépen kifessék benne, hanem az, hogy valamit olyan tudatosan tegyenek, hogy felfedezzék a részben az egészet.
Részlet a könyvből:
„Akárhova is hatolnak be modern kutatásaink, mindig „csak” ugyanarra az alapmintára lelünk, amit magunkban is megtalálhatunk. Ahogy fent, úgy lent – ahogy kint, úgy bent. Ezt az időtlen ezoterikus törvényt nemcsak a világban, de a mandalában is megélhetjük, hisz mindenekelőtt a saját élményről van itt szó. Témánk megkönnyíti ezt az átélést. Igazából nehéz a mandalába úgy belemélyedni, hogy az ne érintsen meg minket. Éppilyen nehéz egy gótikus katedrális rozettáját anélkül megtekinteni, hogy az ne hasson ránk, vagyis: majdnem lehetetlen mandalákat készíteni anélkül, hogy ne induljon meg belülről az ember. A mandala mozgás, az élet kereke, az univerzum leképezése, mindig egy központból indul ki, kifelé törekszik, s a sokféleségből egyidejűleg halad egy Közép felé. Ezt az alapmintát minden ember felismeri, mert magában hordja. Könnyű az embernek megnyínia e megértés felé, és mi most ezen a könnyű úton fogunk haladni.
Ha ezt a könyvet a magáévá teszi, ha ezen keresztül akarja keresni az útját, akkor mostantól fogva már „csak” arra kell ügyelnie, hogy a tartalom és a forma összhangban maradjon.
Vegye a soron következő feladatokat tényleg úgy, ahogy jönnek: ne értékelje őket. („Ez nekem túl gyerekes. Ez nekem túl játékos.”) Nem tud eléggé „gyerekes” és „játékos” lenni.
Ne próbáljon meg ügyeskedni, mandalákat kihagyni vagy átugrani. Ehelyett haladjon lépésről lépésre a könyv labirintusán keresztül, tudatosan festve, olvasva, alakítva azt, ami maga is egy mandala, és fonjon így belső útvesztőjébe egy vörös fonalat.”