„Követem a sötét folyosón, őrültek sírása, üvöltése, kacaja visszhangzik.
Az igazat megvallva kicsit ijesztő ez az intézet napnyugta után. Több beteget is megmutat, köztük a krónikus szomnifóbiában szenvedő Joseph Hofmann-t, a kényszeres öncsonkító Mr. Irons-t, vagy magát a „New Eden-i darabolót”, akiről hónapokig cikkeztek a helyi újságok. A folyosó végén megállunk egy ajtó előtt.
– Az eddigi betegek egytől egyig súlyos esetek, ön – és közveszélyesek. Maradandó traumát szenvedtek, talán soha nem nyerik vissza a régi önmagukat, de ha valahol van egy hajszálnyi esélyük a gyógyulásra, akkor az ez az intézet. Mindannyiuk esete különleges. De aki emögött az ajtó mögött van, mindegyiken túltesz. A legegyedibb és legrejtélyesebb eset, akivel valaha találkoztam – húzza el az ajtó kukucskálóját.
Benézek a résen. Egy alakot látok, mintha egy ember nagyságú játékbaba lenne, de él, mozog. Tudja, hogy figyelik.
Egy fabábu fejét hordja sisakként, ami eltakarja az egész arcát. Körülötte a földön három baba hever, ijesztő látvány.
– Ki ez az ember? – kérdem.
– Azt senki sem tudja. Nincs róla semmi információnk, csak Hasbeszélőnek hívjuk. Holnaptól a te beteged lesz –nyomja a kezembe a szoba kulcsát.”