Eme történet főhőse nem más, mint egy tizenhárom éves kislány, akit Hannának hívtak. Lorin tanárnő osztályába járt, immáron hetedik éve. Barna hajzuhatagát mindig összefogva hordta, sötétbarna, már-már fekete szemétől sokan megijedtek. Öltözete teljes mértékben átlagosnak volt mondható, a kislány véleménye szerint egyáltalán nem tükrözte a személyiségét. Önfejű volt, ki nem állhatta, ha dirigáltak neki, és a saját belátása szerint cselekedett.
Hanna a tinik átlagos életét éli mindaddig, amíg egy csúnya csalás miatt fenekestül fel nem fordul az élete. Egyik pillanatról a másikra megmagyarázhatatlan rejtélyek sorozata áll az útjába, melyekre szeretne választ találni, azonban rá kell jönnie: nem minden titokra lehet fényt deríteni.
Részlet a könyvből:
„- Gyáva – jegyezte meg valaki, közvetlenül Hanna mellett.
– Aki mondja – ezt még ő maga, Hanna sem tudta, hogy valójában mire is mondta, mivel még senkit sem tartott a klinikán gyávának. Csak azt tudta, hogy vissza kellett vágnia valamivel. Válaszát legnagyobb örömére nem kellett megmagyaráznia, hisz az összes, körülötte lévő ember elengedte a füle mellett a szavait.
Hihetetlenül kimerültnek érezte magát. A lábain mintha több tonnás súly nehezedett volna csakúgy, mint az összes többi tagján. Már valóban nem akarta az egészet: abba szerette volna hagyni a „dolgozást” – nem mintha elkezdte volna -, s faképnél hagyni az ismerőseit, akikkel most egy légtérben volt. Nem akart már iskolába járni, hogy bonyolult képleteken törje az agyát. De nem is szívesen találkozott volna Jennyvel és Edinával sem. Nem akart semmit sem csinálni – csak egy jó kiadósat aludni. Igen, mit meg nem tett volna egy nagy alvásért, de az adott pillanatban nem volt lehetősége arra, hogy megvalósítsa.
Kis idő múlva – mikor amikor már mindenki a saját gondolataiba merült, hisz Hannából egy szót sem tudtak kihúzni, bármit is kérdeztek tőle – mégis megpróbált elszundítani az egyik fotelben. Behunyta a szemét. Olyannyira jólesett a szemének a pihenés, hogy már-már ott tartott, hogy elszundított, mikor is a csendet egy velőtrázó kiáltás törte meg.
Hanna most érezte, hogy egy jéghideg kéz a csupasz vállához ér, majd megragadva azt rázni kezdi:
– Hm? – riadtságában csak ennyit bírt kinyögni.”