Főhőse egy svájci kislány, aki a maga egyszerű jóságával, tiszta szívével nemcsak megállja helyét árvaságában, hanem szeretetével és életörömével valósággal megváltoztatja maga körül az embereket.
A napsütötte havasi legelők ragyogásában, ahol szegénységgel, betegséggel, magánnyal küszködő emberek viselik nehéz sorsukat.
Részlet a könyvből:
„Mayenfeld, a festői kisváros egy hegylánc lábánál fekszik, melynek csúcsai sötéten és fenyegetően néznek le a völgyre. A hegyi legelő, melyen dús, rövid szárú fű nő, éppen ott kezdődik, ahol az ösvény szelíden fölfelé kanyarodik. A hegyvidéken termő füvek kellemesen áradó szaga azonnal megüti az orrunkat, amint elhagyjuk a várost, s ez önmagában is mindennél jobban bizonyítja, hogy alpesi tájak közelébe érkeztünk.
Derűs, napfényes júniusi reggel. Egy magas, nagy csontú lány lépked felfelé az ösvényen, kézen fogva vezet egy gyermeket. Ennek úgy kipirult az arca, hogy még napbarnította bőrén is átsütött a lángvörös szín. Nem is csoda! A meleg júniusi nap ellenére úgy be volt bugyolálva, mintha a téli fagy csípése el- len akarták volna megvédeni. A lányka nem volt több ötévesnél, de termete, eredeti alakja teljesen felismerhetetlenné vált a két vagy talán három ruhától, amit egymás fölé ráhúztak. A sok ruha fölé ráadásul még egy nagy piros pamutkendőt is rácsavartak többszörösen, így a kicsike teljesen alaktalan gombóccá vált, míg nehéz szögekkel kivert hegymászó cipőjében erőlködve és kihevülve igyekezett hegynek felfelé.
Így haladhattak ketten már vagy egy órája a völgyből felfelé, amikor a falucskához értek, amely körülbelül félúton van föl- felé a hegyi legelőhöz. Itt szinte minden házacskából üdvözölték őket. Volt, aki az ablakon át köszönt rájuk, volt, aki az ajtó- ból vagy az útról. A magas lányt mindenki ismerte, hiszen itt született. Nem álltak meg sehol, csak menet közben felelgettek a köszöntésekre, míg végül a kis település szélére nem értek, az utolsó, szétszórt házacskához.”