Miklóska, a falusi cica kalandjai a nagyvárosban.
„A fővárosi cica fölvezette a cica-babát a padlásra.
– Én rendesen az utcán szoktam este járni, – mondotta a fővárosi macska, – de magácska kedvéért most a magasban fogunk sétálni. Hogy is hívják, lelkem?
– Cica-babának.
– Hát nézze, cica-baba, itt a padláslyuk, ezen kimászunk.
Kimásztak a padláslyukon, amely ablaknak is bevált. Amikor a ház tetejére jutottak, a cica-baba csaknem leszédült róla. Sima palacserépen állt, amelyről csaknem lecsúszott s amikor lenézett az utcára, oly irtózatos magasságban találta magát, hogy megszeppent.
– Félek, – nyöszörgött.
– Ugyan mitől fél? – biztatta a fővárosi pajtás. – Nézzen szét! Látja ezt a sok nagy házat? Ezt a sok tornyot? Ugy-e szép?
Valóban szép volt az, amit a cica-baba látott. Annyi ház sorakozott egymás mellett, egymás mögött, hogy nem lehetett látni a város szélét. Torony is volt tömérdek, kicsi, nagy, karcsu és széles.
– Gyerünk a szomszédba, – indítványozta a fővárosi cica.
Megindultak és óvatosan lépegetve, eljutottak a szomszéd házra. A cica-baba egyszer megcsúszott s ha bele nem kapaszkodik a padlásablakba, lezuhant volna.
– Kellemes, ugy-e, sétálni Budapesten? – kérdezte elégülten a fővárosi cica.
– Nagyon kellemes, – nyögte a cica-baba.
De mert ügyes cica volt, lassankint hozzászokott a sima cseréphez és csakhamar ő is oly bátran lépegetett a háztetőn, mint a fővárosi miákoló. Néhány kéménybe is belekukkantott.
– Kár, hogy egyik kéményben sem füstölnek húst, – mondotta.”
