Ezúttal a városi cica, Mica látogat el falura.
„Talán még emlékeznek Az Én Ujságom legkisebb olvasói a cica-baba történetére. Nekik írtam: a legkisebbeknek. Jó kedvüen kezdtem megírni a bohó kis cica történetét és a könnyeim peregtek a papirosra, mikor befejeztem. Mikor írni kezdtem azt a bohókás, furcsa történetet, arany csengetyü: édes gyermekkacaj csilingelt körülöttem és mikor befejeztem, csöndes, hallgatag volt az én lakásom. Mikor írni kezdtem, az én szőkehaju, mosolygó kisebbik fiam a lábamnál csúszkált és gügyögve hívogatta a játékbeli macskáját: „Cica, cica!“ Mikor befejeztem, eltűnt mellőlem a kedves szőke fej és elhallgatott édes gügyögése… Elment, eltávozott örökre a kicsi fiam, vissza sem jön többé soha! Ott szomorkodik a szögletben most is a játékbeli macska s azon tünődik, miért nem szólitgatja már a kis gazdája? Miért nem cseng feléje édes szava: Cica, cica! Nem, nem, szegény cirmos, nem hallod többé soha az ő hívását. Csak én hallom azt. Csak az én fülemben cseng folyton, csak az én szívemben reszket minduntalan kedves hangja: Cica, cica!
…Hát mint mondom, talán emlékeznek még a kis olvasók a cica-baba történetére és abban a városi cicára, melylyel a cica-baba Budapesten megismerkedett. Micának hívták azt a cicát. Egy napon így szólt hozzá Vilmácska, az ő kis gazdasszonya.
– Mica, Mica, hallottad? Megyünk falura!
– Én is? – kérdeze a cica.
– Te is, te is! Papáék nem akartak magukkal vinni, de én addig könyörögtem, amíg megígérték, hogy te is velünk utazol.”
A falusi cica kalandjait itt olvashatod