A szerző a vidéki állatorvosi pálya küzdelmes, de fordulatos, gyakran felettébb derűs élményeinek, buktatóinak újabb gyűjteménye, amely ismét Darrowby környékére, Yorkshire tájaira vezeti el az olvasót, s nemcsak az állatpáciensekről, hanem a vidéki állattartókról, a farmerekről, illetve a gazdikról is mulatságos, szórakoztató portrékat fest. Remek pillanatfelvételei, elbeszélései nyomán hol a kacagástól, hol a meghatottságtól lábad könnybe a szem.
Részlet a könyvből:
„Kora reggel sohasem vagyok a legjobb formában, főként a tavaszi, hideg yorkshire-i reggeleken nem, amikor metsző márciusi szél csap le a hegyekből, átfúj a ruhán, és csípi az ember orrát, fülét. Szomorú idő volt, de különösen rossz volt ott állni azon a köves udvaron és nézni, hogy egy gyönyörű ló elpusztul az én hozzá nem értésem miatt.
Nyolc órakor kezdődött. Mr. Kettlewell akkor telefonált, amikor a reggeli végénél tartottam.
– Van itt nekem egy szép nagy igáslovam, oszt teli lett kiütésekkel.
– Tényleg? Milyen kiütésekkel?
– Hát, olyan kerek oszt lapos, teljesen teli van vele.
– És egészen váratlanul kezdődött?
– Hát igen, tegnap este még kutya baja se vót.
– Rendben, azonnal megnézem. Nem sok híja volt, hogy a kezemet dörzsöljem örömömben. Urticaria. Általában magától elmúlik, de egy injekció meggyorsítja a lefolyását, és rendelkezésemre állt egy új, kipróbálásra váró antihisztamin, amely állítólag éppen ennek a bajnak az ellenszere. Az állatorvos könnyedén fitogtathatja tudását ilyen helyzetben. Az új nap pompás kezdete.
Az ötvenes években a munka nagy részét a traktor vette át a gazdaságokban, de szép számban maradtak igáslovak, és amikor megérkeztem Mr. Kettlewell házához, rögtön tudtam, hogy egé- szen különleges lóval van dolgom.
A gazda egy tágas bokszból az udvarra vezette az állatot. Pompás sbire volt, jó embermagasságú, nemes fejét büszkén felszegte, miközben felém poroszkált. Valami áhítatfélét éreztem, míg felbecsültem őt, szememmel végigpásztázva az erőtől duzzadó nyak vonalát, a széles szügyet, a súlyos patákban végződő lábak dús szőrzetét.
– Milyen pompás ló! – A lélegzetem is elállt. – Hatalmas!
Mr. Kettlewell csendes büszkeséggel mosolygott.
– Hát igen, fáintos jószág. Csak a múlt hónapban vettem. Szeretem, ha jó lovam van.
Ez az apró termetű, idős, de mozgékony és vidám ember volt az egyik kedvencem a gazdák közül. Jó magasra kellett nyújtóznia, hogy megsimogathassa a hatalmas nyakat, és miközben visszahuppant a földre, az állat hozzádörgölte az orrát.
– Kedves is. Nagyon szelíd.
– Igen, igen. Sokat ér, ha egy ló olyan jó természetű, mint amilyen szép.
Kezemet végighúztam a bőrön éktelenkedő jellegzetes foltokon.
– Igen, ez urticaria, semmi kétség.
– Hát az meg mi?
– Csalánkiütésnek is mondják. Allergiás állapot. Ehetett valami szokatlant, de gyakran elég nehéz hajszálpontosan eltalálni az okot.
– Súlyos?
– Nem, dehogy. Van egy injekcióm, az majd gyorsan rendbe hozza. Egyébként jól van, ugye?
– Hát persze, kutya baja.
– Rendben. Ez a dolog néha megzavarja az állatot, de a mi barátunk maga a megtestesült egészség.”