Mint talált gyermek, Jerusha Abbott csecsemő korában árvaházba kerül. Itt új keresztnevet kap: immár Judy néven folytatja életét. Az okos kislány hamarosan kiharcolja magának a jó képességű gyerekeket megillető jogot: továbbtanulhat. Leghőbb vágya – hogy igazi családi otthonba kerüljön – azonban nem teljesül, de a kifürkészhetetlen sors egy kegyes, de titokzatos jótevővel áldja meg. Az okos, szellemes, fantáziadús, végtelenül optimista, cserfes, öntudatos lányt egyetemre küldi és vállalja az oktatás minden költségét. Cserébe mindössze annyit kér, hogy Judy minden hónapban írjon neki egy levelet, amelyben beszámol arról, hogy hogyan halad a tanulmányaival.
Részlet a hangoskönyvből:
„Minden hónap első csütörtökje valóságos „csúf csütörtök” volt, egy nap, amelyet rettegve vártak, hősiesen elviseltek, és lehetőleg gyorsan elfelejtettek. Ilyenkor nem volt szabad, hogy a padlón egy folt legyen, hogy a székekre egy szem por tapadjon, vagy az ágytakarót egy parányi gyűrődés éktelenítse el. A kilencvenhét izgatott kis árvát ilyenkor tisztára súrolták, simára kefélték, és frissen keményített kockás kartonruhácskákba bújtatták, majd mind a kilencvenhetet újból emlékeztették arra a kötelességükre, hogy pártfogó látogatóiknak esetleges kérdéseire illedelmes „igen, uram” vagy „nem, uram”-mal kell felelniük.
Nagyon fárasztó nap volt ez, és szegény Jerusha Abbottra, mint az árvák legöregebbjére jutott a munka oroszlánrésze. De ez a csúf csütörtök is, mint valamennyi elődje, elmúlt, vagy legalábbis rohamosan közeledett vége felé. Jerusha kijött az éléskamrából, ahol a szendvicseket készítette az árvaházi vendégek számára, és felment a lépcsőkön, hogy elvégezze rendes napi munkáját. Az ő gondjaira volt bízva az F szoba, tizenegy árva gyerek, négyévestől hétévesig. Jerusha még egyszer végiggondolta teendőit, aztán megigazította ruhácskáikat, megfésülte hajukat, tisztára törölte orrukat, és párba állítva levezette őket az ebédlőbe, arra a boldog félórára, amikor tejet kaptak kenyérrel és szilvás pudingot.
Mikor ezzel is megvolt, Jerusha felült az ablakpárkányra, és lüktető halántékát a hűvös üveghez szorította. Hajnali öt órától talpon volt, teljesítette mindenkinek a kívánságát, miközben egy ideges öreg hölgy ide-oda ráncigálta és megállás nélkül szidta. Mrs. Lippet ugyanis a „színfalak mögött” nem volt mindig olyan csendes és olyan méltóságteljesen szelíd, mint a lelencház „pártfogói” előtt!
Jerusha átnézett a fagyos fűvel borított tágas térségen, a magas vaskerítésen, mely a lelencházat övezte, s tekintete a halmokon emelkedő házak és a fák közül kikandikáló templomtornyon pihent meg.
A nap befejeződött, simábban, mint ahogy Jerusha hitte. A „pártfogók” és a látogató bizottság körüljárták a házat, elolvasták a jelentéseket, megitták teájukat, és aztán sietve újra hazatértek saját, meghitt tűzhelyük mellé, hogy egy újabb hónapra elfelejtsék jótékonyságból vállalt kötelezettségüket.”