A szerző gyerekként mindig arra vágyott, hogy legyen egy saját biciklije. Tinédzser korában azért tanult tovább, hogy mentős legyen.
Gyorsan kikerült az életbe, a beteg emberekkel való munka lett a hivatása, majd az első fizetéséből megvette az első kerékpárját is.
Aztán elvégezte a mentőszakápolói iskolát és a második álma is valóra vált.
Már sok éve dolgozott, amikor jött egy ötlet, mi lenne, ha a hobbim összekötné a hivatásával?
Ebből született meg ez a történet, ami akár lehetne maga a valóság is.
Részlet a hangoskönyvből:
„Gyöngyöztek a homlokok. A levegő teljesen átvette már a munka szagát az ágy mellett. A csend pedig, amibe belehasított időnként a szívmonitor szirénázó hangja, mindenki számára kezdett hangos lenni. A coronaria őrzőben minden ágy nagy, zöld függönnyel volt elválasztva a másiktól, hogy a betegek nyugodtabban tudjanak gyógyulni, pihenni, vagy néhány esetben „nem” meghalni. Sem a jobb állapotú emberek, sem a hozzátartozók (akik egy-egy beavatkozásnál ugyan ki voltak küldve az intenzívről) nem voltak illetékesek bepillantást nyerni az elfüggönyözött ellátásba.
Maga az őrzőszoba két részre volt osztva: egy hat ágyból álló intenzív és egy négy ágyból álló szubintenzívre, amit a pici nővérpult választott el. Minden ágynál egy monitor, infúziós pumpák és a terem közepén lévő ellátáshoz kellő gyógyszereket, eszközöket tároló kocsik egészítették ki a képet, amit a belépő némi aggodalommal nyugtázott – csak ide ne kelljen jönni!
Kicsit arrébb kettő lélegeztetőgép állt letakarva a sarokban, mellettük egy helyszíni röntgen készítésére alkalmas eszköz, no meg egyéb beavatkozásokhoz való műszerek. Minden katonás rendben, zöld lepedőkbe burkolózva. És most csend volt, mert az egyik ágynál zajlott a munka. Igazából szótlanul, de valahogy a szemek, ha egymásra találtak, mindent kielégített. A kezekben teljessé vált az összhang. Az összeszokott társaság a munkát megosztva, a szigorú protokollnak megfelelően végezte.
– Nándor, megkérem, adja ide az intubációs tálcát! – szólalt fel a doktor, majd folytatta a lélegeztetést.
– Atropin jöhet még?
– Igen, és még egy Tonogént is kérek!
Közben a másik ápolónő ritmusosan nyomkodta a beteg mellkasát, hogy a szív munkáját pótolja.
– Nem is értem. Öt perce még nevetve mesélte Gábor bácsi, hogyan szúrt ki a szomszédjával a nyáron – próbálta oldani a feszültséget Anikó, aki először észlelte a problémát.
– Hát igen, az infarktus tud ilyet. De ugye a lysis alatt nem volt semmi probléma? – kérdezett vissza a doktor, miközben a lélegeztetéshez szükséges tubust (ez egy megfelelő méretű műanyag cső) egy mozdulattal lejuttatta a légcsőbe.
– Nem. Még örültünk is, hogy milyen szépen visszament az EKG.
És folytatódott a műveletsor. Pumpálták a lélegeztetőballont, nyomták a mellkast. A szívmonitor időnként felvisított, ilyenkor egy mozdulattal lehalkították, majd jött a következő széria.”
A JENEI ANDRÁS NYEREGBEN A KONSTANTIN-KERESZT HANGOSKÖNYV LETÖLTÉSE