Ha belegondolsz, semmit sem tudsz a gyerekekről. Csupán három-négy szabályt kell betartaniuk: tízkor ágyba, rendesen tanulni, nem hagyni ételt a tányéron és rendben tartani a szobát. Ez a lényeg. Ha ez megvan, nagyjából békén is hagyod őket, sőt kíváncsi sem vagy rájuk. Magukra maradnak azzal, hogy mit szabad és mit nem – házon kívül. Szabad-e Matteónak átmennie a mezőn? Szabad-e tízéves nagylányként Gretának és Martinának bemennie abba a csűrbe? Szabad-e megtenniük, amit a tizenöt éves nagyfiú, Mirko kér? Egymásba kapaszkodó, felnőttesdit játszó kölyökalom fülledt nyara, titkoktól terhes felnőttjátékok. A csűrben, a város széli mezőn – de voltaképp a szemed előtt. Fel sem tűnik, ugye? Mert ők csak játszanak. Szégyentelenül.
Részlet a hangoskönyvből:
„Ez borzasztóan nyomasztó: a sebhelyek rengeteg mindenről mesélnek, ráadásul nem direkt csináltatod őket, mint a tetoválást; a hegek emlékek, egy nyári napé, amikor alaposan összetörted magad egy kiálló kövön, egy másiké, amikor megcsúsztál a sziklán. A sebhely, az a vékony, de jól látható heg az erősebb és dühödtebb ellenféllel vívott harc jutalma. A műtéti hegek is szépek. Martinának mindig is tetszett a mama hasán az a hosszú, Harlock kapitányéhoz hasonló sebhely, egy valamikori sebészi beavatkozás emléke. De egy oszló test nem mesél többé senkinek semmit, annak mire jók a hegek?”
„Felkavaró is volt, akárha belépni a tulajdon szobádba, ahol valaki összefogdosta a tárgyaidat, átpakolta a könyveidet, belehallgatott a lemezeidbe, leült az ágyadra, kinézett az ablakodon, majd elment. De a szobában érezni az idegen test illatát, az összekeveredett leheletek sűrűségét, idegen kezek nyomát. A test azonban nem szoba, szinte sosem maradnak látható nyomai, hogy valaki járt benne, ha nincsenek rajta véraláfutások, sebek – de attól még szoba, testszoba…”
A SZÉGYENTELENEK HANGOSKÖNYV LETÖLTÉSE
vagy