„Két nagy család élt a szép Veronába, Szörnyű szerelmüket, mely bírhatatlan,
Ez lesz a szín, utunk ide vezet. Szülők tusáját, mely sosem apad,
Vak gyűlölettel harcoltak hiába, Csak amikor már sarjuk föld alatt van:
S polgárvér fertezett polgárkezet. Ezt mondja el a kétórás darab.
Vad ágyékukból két baljós szerelmes Néző, türelmes füllel jöjj, segédkezz,
Rossz csillagok világán fakadott, És ami csonka itten, az egész lesz.”
És a szülők, hogy gyermekük is elvesz,
Elföldelik az ősi haragot.