A megromlott emberiséget az Isten újra büntetni kénytelen: ezúttal vízözön helyett gázözönnel, vagyis az emberre saját fegyverével sújt le. De nem, senki ne gondoljon mérges gázra: ez a gáz szelíd, s mint kiderül, ez nagyobb csapás mindennél…
Részlet a könyvből:
„Philippe Brandan vegyészmérnök nem volt galamblélekkel megáldva: rendes körülmények között is ingerlékeny, vadkantermészetű fiatal férfinak ismerték. Ismételten eredménytelen kísérletei azonban végkép kihozták a sodrából. Huszonnyolc éves korára háza, laboratóriuma, autója volt s állami szolgálatban végzett, valamint magánjellegű kutatásai máris sok sikert és elismerést hoztak neki. Internacionális csengésű neve volt, bár csak kevesen tudták, min dolgozik tulajdonképen, mik a tervei, – kísérletei és az eredmények, amiket elért; egyaránt szak- és nem közérdekűek voltak. De a külső dolgokból mindenki láthatta, hogy Brandan a maga terrénumán arrivált és bizonyos értelemben, nagy jövő előtt áll. Woodleby úrnak is tudnia kellett ezt, Woodleby úr azonban pacifista volt s nem akarta Brandanhoz adni a lányát. Ugy viselkedett, mintha az, aki e családias jellegű kéréssel fordult hozzá, sarki kereskedősegéd lenne, vagy mi.
Brandan rákapcsolt és szédületes flegmával rohant a járókelők közé. Tulajdonképen nem bánta, ha e pillanatban elgázol valakit. Később talán megbánta volna, – de most, most úgy képzelte, hogy a járókelők serege csupa Woodlebyből áll – és a Woodlebyk iránt igazán nem tudott részvétet érezni pillanatnyilag.
Megérkezett Kensington-Road 9. alatti háza elé. Ez a ház két üres telek között állt, egyemeletes volt és nevezetességei közé tartozott, hogy a szomszédos telkek egyike mellett éjjel-nappal rendőrőrszem sétált. Sokak szerint a rendőr tulajdonképen Brandan házát őrizte s azok szemében, akik így vélekedtek, a Brandan-háznak bizonyos mértékig hivatalos jellege volt.
Brandan háborús gázok előállítására specializálta magát, állami megbízásra dolgozott. Találmányait, kísérleteit felsőbb helyen mutatta be elsősorban, – esetleg: csakis ott – és a brit hadügyminiszter, Nicolas Whinborg bizalmas embere volt.
Brandan eddig a hadigázok előállításának egyszerűsítése, olcsóbbátétele, a gázszállítás megkönnyítése és veszélytelenítése, valamint a gázzal elárasztott területek körülzárása szeparálása körül szerezte legnagyobb érdemeit. Hatásukban az eddigiekkel azonos, de sokkal olcsóbban előállítható gyilkos gázokat gyártott, megfelelő segítőtársakkal megkonstruálta híres gáztankját, amely veszélytelenül közlekedhetett a gáz-zónában és óriási tömeg gázt vihetett magával. Végül Brandan találta fel a módját annak, hogy miképpen lehet egy gázzal elárasztott területet úgy körülzárni megfelelő légnyomással, illetve füstfalakkal, hogy a mérges gázok ne terjedhessenek túl és innen azon a zónán, amelyen az ellenség tartózkodott.
Most azonban nagyobb fába vágta a fejszéjét. Uj, szenzációs hatású gázvegyülék előállításán dolgozott, egy olyan gázén, amelynek erejét, lehetőségeit még maga Brandan sem látta tisztán e pillanatban.
Felment laboratóriumába, magára húzta a védősisakot és egy zárt fülkében pepecselt. De idegeit megszállta a Woodlebyvel való iménti jelenete és dühében össze-vissza kevert mindent. Elzárt egy csapot és működésbe helyezte a légszivattyút. Felkelt és íróasztalához ült. Képletek, számítások és tervek tömkelegébe merült. De azon vette észre magát, hogy önmagában, a nyelve hegyén a Woodlebyvel való párbeszédét folytatja. Gorombaságokat vágott az öreg fejéhez, amikre az nevetséges frázisokkal felelt, olyan frázisokkal, amiket a Surreyi Pacifista Kör szeánszain hallani. Brandan mindjobban dühbegurult, az asztalra csapott: – Elég! – kiáltotta a képzeletbeli Woodleby felé és dühös sétába kezdett a dolgozószobája világosbarna tapétái mentén.”