Történetünk főhőse, Robert „Bobby” Calaghan olyan különleges tulajdonsággal bír, amellyel a világon kevesen büszkélkedhetnek. Állítása szerint ő a világ legnagyobb feltalálója, mivel már számtalan helyzetben feltalálta önmagát.
Bobby Calaghan egy napon a híres gengszter, Diamant Oktáv útjába keveredik. A találkozás pillanatától kezdve Bobby élete teljes mértékben megváltozik. Diamant üldözőbe veszi, s menekülése számos veszélyes kalandot szül.
A történet egy hajón játszódik, melyen bájos gyermekek is utaznak. Ám a nehézfiúknak hamar meggyűlik a bajuk az ötéves William Ibahad sebész főorvossal, aki a gyerekcsapat élén egyre csak tortát követel. Aztán feltűnik még egy feltűnően formás női láb selyemharisnyában. Feltűnése ugyancsak zavarba hozza a gengsztereket…
De egyenlőre legyen titok, hogy a hajó merre tart, és hogyan jutott föl rá a feltűnően csinos lábakat viselő fiatal hölgy. Maradjon titok az is, hogy miként jutnak partra a tortát követelő gyerekek. Mert ugye, ehhez a Sing-Singet megjárt nehézfiúknak is lesz egy-két keresetlen szavuk…
Részlet a könyvből:
„Észrevehettük már, hogy Bobby Calaghan bolondos fickó ugyan, de nem buta ember. Azt is észrevehettük, hogy nem igen ijed meg a saját árnyékától, de több esze van annál, semhogy feleslegesen kitegye magát a biztos halálnak. Miután úgy érkezett nagy sietve Amerikába, hogy nem volt itt semmi dolga, nem látta be, hogy miért ne távozhatna ugyanilyen sürgősen az Újvilágból.
Hogy milyen körülmények között jutott el a Frisco nevű teherhajóra, ahol eleinte mint potyautas, felfedezése után pedig mint kényszermunkás kazánfűtő tette meg a további utat, ez talán nem is fontos. Kétségtelen, hogy csak ötheti hajózás után értesült az útirányról, és nem sokat törődött vele, hogy Portugál-Guineába mennek.
Portugál-Guineában csak rövid ideig tartózkodott. Az Amerikában szerzett pénzt valamivel több, mint félóra alatt elkártyázta, és így rezignáltan tudomásul kellett vennie, hogy ismét nehéz idők következnek.
Dolgoznia kell.
Öt napig cipelte a hajón érkező bevándorlók és turisták csomagjait, illetlenül kicsi díjazás fejében. Amikor megunta a dolgot, szokás szerint ismét, mint potyautas, felszállt egy hajóra, amelyről szintén nem tudta, hogy hová megy.
Mivel ő volt a világ legbalszerencsétlenebb potyautasa, természetesen itt is felfedezték, és az út legnagyobb részén kazánfűtéssel és krumplihámozással kellett agyonütnie az idejét. Még mindig jobb volt, mintha a hajó kapitánya, egy két méternél is magasabb, kivénült, öreg kalóz ütötte volna agyon, amint azt több alkalommal kilátásba helyezte. Később azonban, amikor néhány bűvészmutatvány során több rövid szivart varázsolt elő a kapitány füléből, majd kézen állva elénekelte a Vitorlás Ninettet szereti minden matróz kezdetű dalát, a kapitány meghatódott kissé, éppen csak annyira, hogy megkínálta rummal, miközben meglehetősen elérzékenyülve mondta:
– Mégsem nyomom ki a szemed, noha ez volt az elhatározásom. Hidd el, csak azért nem bántalak, mert a vak is láthatja rajtad, hogy úr voltál valamikor. És amellett nagyon hasonlítasz legkedvesebb unokaöcsémhez, akinek éppen ilyen előkelő volt a testtartása, mint a tied, és ugyanígy gentlemannek látszott, mint te. Nyugodjék békében szegény!
– Hát meghalt a kedves unokaöccse? – érdeklődött Bobby.
– Igen. New-Orleansban végzett vele egy hirtelen fellépő heveny villamosszék. Ebből az a tanulság, fiam, hogy az ember mindig nézze meg, hová ül le. Na, eredj krumplit pucolni!…”