A kötet két részből áll. Az első részben rögtön a Szaharában találjuk magunkat, ahol jóérzésű légiósok próbálnak érvényt szerezni az igazságnak. Ez a próbálkozás rendre zátonyra fut, ezért a helyzetük tarthatatlanságával szembesülve – rendszeres istállópucolás, soron kívüli őrszolgálat – inkább az engedély nélküli tartós távollét mellett döntenek.
A második részben a húszas évek Párizsában vagyunk, ahol magyar munkanélküli értelmiségiek küzdenek az napi betevőjükért.
Vanek úr, teljes nevén Gorcsev Iván titkára. Igen önérzetes ember, aki a pillanatnyi előnyök kedvéért sem feledkezik meg arról, hogy mivel tartozik önmagának. Tömpe, széles orra, furcsa bajusza, sanyarú arca és cingár lába van. Egészségi állapota nincs teljesen rendben: sérve volt, magas vérnyomásban szenved, ezért tartózkodnia kell a túlzott fizikai igénybevételtől, továbbá tériszonya miatt szívesen tartózkodik gardróbszekrényekben. Vanek úrnak mindig mindenről van véleménye.
Részlet a könyvből:
„Sába Királynője az asztalnál ült, és borotválkozott. De szokott káromkodni és pipázni is, ami királynőknél igazán ritkaság.
Káromkodásra feltétlenül okot szolgáltatott a zsilettje. Ugyanis ez az egyetlen fegyver a világon, amely akkor veszélyes igazán, amikor elkopott az éle. Ilyenkor roncsolja, töri a bőrt, mindössze a szőr iránt nyilvánít némi kíméletet.
A fentiek után bizonyára minden olvasó előtt kétségtelen, hogy Sába Királynője férfi.
Hogyan lehet egy királynő férfi?
Mondjuk, ha úgy hívják, hogy Sába István, és a Sába név eszébe juttatja csúfolódó ismerőseinek a róla elnevezett királynőt.
Erről az ókori hölgyről még La Grenelle erődjében is hallottak.
Sábának nem kellett volna a csúfolódást tűrnie, mert mindenki tudta, hogy tavaly Marokkóban megverte a kantinost, akit előtte még soha senki nem tudott megverni, csak az Úristen, mert a fél szemére hályogossá tette.
Sába tehát alaposan rácáfolt a csúfnevére. Azonban kerülte a kötekedést, és egy gúnynév miatt nem mászott bajtársai képére. Valaha Sába István a kecskeméti színtársulattól érkezett egyenesen Brestbe, anélkül, hogy a „Vízkereszt” című előadást lemondta volna.
Színész volt.
Nagy csontú, mély hangú, jó kiállású fiatalember.
Valamikor nagy jövőt jósoltak neki a pályáján. És most itt ül az idegenlégió egyik helyőrségében, a legénységi hálóterem hosszú asztala mellett, ahol néhányán borotválkoznak.”