Dönteni bizony nehéz – pedig napról napra rákényszerülünk a döntésekre. Önmagunk rossz döntéseit helyrehozni még nehezebb.
A regény hőse, Ágnes próbára tevő körülmények között egy sorsfordító rossz döntést hoz. Lassan feldolgozza viharos múltjának eseményeit, s megérti, miért is nem tudott beilleszkedni a Gyermekváros életébe, illetve miért nem fogadták be.
Az érdekes, feszült történetben végigkísérhetjük lépésről lépésre, hogy jut el idáig, s aztán megint csak előttünk játszódik le az a belső dráma, ami a jóvátételre, a helyrehozásra készteti. Egy sorsát irányítani akaró, öntudatos és érzékeny mai fiatal lány drámája bontakozik ki előttünk.
„A támlának dönti a fejét, szeme lehunyva, hadd higgye Csücsöri, hogy ő bedobta a szundit. Csücsöri néninek nevezte el magában a kísérőt, mert beszéd közben kigömbölyíti az ajkait, s olyasformán tolja előre, mint a tátogó hal. Attól fogva, hogy reggel becsöngetett, egy pillanatra se tágít.
„A folyosón is utánam nyomult, mintha dedós lennék – gondolja Ágnes. – Fél, hogy elkallódom, tizennégy éves koromban, vagy inkább attól tart, hogy dobbantok, s ő nem tud elszámolni velem.”
Nemsokára megérkeznek. Először a városba, onnan tovább busszal. „A kerítés rácsánál ott állnak majd a gyerekek, a kerítésre csimpaszkodó gyerekek az állami gondozottak egyenruhájában – ismételgeti magában. – Mindegyiknek van neve, csak anyja, apja nincs, így írta a riporter. Gyerekek, akiket a szüleik eldobtak.”
Ujjait belevájja a tenyerébe.
„Nem fogok sírni, ha meglátom őket, mert engem nem dobtak el a szüleim: anya meghalt, apa pénzt küld értem külföldről, és ez óriási különbség. Én nagyinál éltem anya halála után. Én nem néznék esdekelve az arra vetődő járókelőkre. Soha senkire nem fogok esdekelve nézni.”
LETÖLTÉS