Mikor Zétát, a kis trák kamaszt Konstantinápoly piacán eladják rabszolgának, a világ már a hunok nevétől hangos. Sok viszontagságon megy keresztül, míg végül Priszkosz rétor rabszolgája, tanítványa, barátja lesz. Művelt ifjúvá serdül, s mikor a félelemtől remegő császár küldöttséget meneszt Attilához, Priszkosz kísérőjeként ő is vele megy. Megismeri a hunok országát, elálmélkodik szokásaikon, életükön. Itt, Attila udvarában ejti foglyul a szerelem is. A fiatal rabszolga remény és kétségek között néz fel Emőkére. Ki akar tűnni, fel akar szabadulni, hogy egyenrangú legyen vele, s ezért a hunok oldalán részt vesz a katalaunumi csatában. Nem kíméli magát, de végül is meg kell értenie, hogy a lány Attilát szereti. Nem lehet megérteni az embereket – kesereg. „Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.”
Részlet a könyvből:
„Tizenkét esztendős voltam, mikor apám eladott. Rabszolgának. Mint ahogy a csirkét eladják vagy az ebkölyket vagy a szamárcsikót. Nem panaszolom: sírva cselekedte.
Trákiában laktunk, a keletrómai birodalomban, és adóért sanyarták. Abban az időben kezdték a hunok adóját kihasogatni az emberek bőréből. A világ a hunok nevével volt tele.
– Jönnek a hunok. Hallgass! – ijesztette síró gyermekét az anyja.
– Hunokkal álmodtam – morgott, aki kedvetlenül ébredt.
A szegény trák embernek elhajtották a marháját, hogy a hunok ne őket egyék meg.
Anyám akkoriban került a temetőbe. Hat gyermek maradt a házban meg egy tehén. Apámnak nem volt más választása, csak az, hogy vagy engem vigyen a vásárra, vagy a tehenet.
Engem vitt el.”