A kis Gergőt édesapja, a szegény szűcs végtelen szeretettel és bölcsességgel neveli. Saját bőrén, tapasztalatok árán gyarapodik a kisfiú világról való ismerete, s ez mélyebb nyomokat hagy benne, mintha csak a szülői intelmeket hallgatná. Az áhított kisködmön lassan, de sok-sok szeretettel készül. Nem is meglepő, hiszen csodaködmönt varr a szűcsmester, melyben tündér fog lakni. Márton szűcs sok mindent mesél fiának, miközben a kisködmönbe belehímzi szíve minden szeretetét. Így lesz belőle csodaködmön, ami azonban csak akkor kényelmes, ha viselője mindig igazat mond, emberül viselkedik.
Miután a kisködmön elkészül, a fiú édesapja meghal, így ketten maradnak az édesanyjával.
Gergő az iskolában megismerkedik Bicebócával, egy mankókkal járó kisfiúval…
Részlet a könyvből:
„Úgy emlékszem arra a napra, mikor a kis bice-bóca először kocogott be az iskolánkba, mintha tegnap lett volna. Még csak ősz vége volt, de már porka havak szállingóztak a levegőben, és Habók Fügedi már téli órákat dudált a toronyból. Ez a Habók Fügedi toronyőr volt, s az iskolánk ablakából éppen oda lehetett látni az ajtajára. Nyáron láttuk is minden negyedórában, ahogy egy rettenetes nagy tülökkel kiállt a toronyerkély négy sarkára, és tudtára dudálta a világnak, hogy megint eltelt egy fertályóra. Télen azonban más törvénye volt a furfangos Habók Fügedinek. Ilyenkor csak reggel nyolckor végezte a hivatalát, de akkor egyfolytában eldudálta az egész napra valót. Igen becsületes tisztviselő volt az öreg, egy kürtszóval meg nem károsította volna a várost. Kilencvenhatszor fújt bele a tülökbe egymás után, s ehhez kellett körülbelül egy óra. Mivel pedig a szép tülökszótól egy álló óráig nem lehetett szót érteni az iskolában, Habók Fügedit igen sokra becsülte minden deákgyerek.
Azért nem volt szép, hogy a nagy Cintula éppen a kis bice-bóca napján árulkodott ellene. Fölágaskodott az utolsó padban, és billegette a két ujját.
– No, mi baj, Cintula? – nézett föl a tanító úr az írásból.
– Tanító úr, kérem, a toronyőr máma csak kilencvenötöt dudált.
A tanító úr nem jött ki a sodrából, mert hozzá volt már szokva a Cintula vásottságához. Csak a léniát vette a kezébe, és azzal odaballagott az utolsó padhoz.
– Hát csak kilencvenötöt?
– Igenis, annyit.
– Hát aztán hogy tudod te azt?
– Tanító úr, kérem szépen, megolvastam.
– Úgy? Hát ráértél? Mutasd az írásodat, kész-e már a dolgozatod.
Nem volt kész, de Cintulát nem olyan fából faragták, hogy ilyen kicsiségek zavarba hozták volna.”
A KINCSKERESŐ KISKÖDMÖN KÖNYV LETÖLTÉSE