A Pepita iskola természetbúvár szakköre sziklamászó gyakorlatot tart a csobánkai Oszolyon, s itt határozták el hogy a következő szünidőben a Magas-Tátrába kirándulnak. A kirándulás költségeit mindenkinek magának kell megkeresnie.
A nyolcadikos világutazó-jelöltek szorgosan tanulnak és dolgoznak, míg aztán Kószáló tanár úr vezetésével útra kelnek. A tátrai természetvédelmi terület ősvadonában végre mindenki kipróbálhatja erejét, tudását, ügyességét. Barátságok, szerelmek szövődnek a Néma-dolina kicsiny pásztorkunyhójában.
Részlet a könyvből:
„Minden esztendő elkezdődik valahogy. Az újév a Himnusszal és pezsgődurrogtatással, a tanév a diri ünnepi beszédével meg az iskolai kórus széteső kornyikálásával, ám az igazi mégiscsak az, amikor az ember gyereke belecsöppen a dolgok legközepébe. Kivált ha jó, összeszokott a társaság, s akad egy FEJ is, aki megmondja, mit érdemes tenniük. Akkor egész rövid idő alatt, mondjuk úgy szeptember derekára, már minden egyenesbe rázódik.
Ami azt illeti, a mi társaságunkat éppen a pomáz-csobánkai autóbusz rázogatta, az út vége eléggé hepehupás volt. Szerencsére nem tartott sokáig, beértek a végállomásra. Élénk csivitelés, lökdösődés közben tülekedtek le, már amint az iskolás körökben szokásos, s ott álltak a kissé poros főtéren.
Innen már csak vak nem látja a hegyeket.
– Azokat a sziklákat fogjuk megmászni? – érdeklődött némi megszeppenéssel a hangjában egy újonc hatodikos, s kellő tisztelettel mutatott előre az Oszoly irányába.
– Csak aki akarja… és meri… – jelentette ki Kószáló tanár úr, majd szelíd atyáskodással hozzátette: – eddig még mindenkinek sikerült, aki akarta.
Az érdeklődő, úgy látszik, még sohasem mászott sziklát, mert arcára kiült a kétkedés, ám a további kérdések és aggodalmak benne szorultak.
A húszfőnyi társaság – túrához öltözött hátizsákos, tarisznyás, melegítős gyerekcsoport – tisztességes iramban kaptatott fölfelé a csobánkai buszvégállomástól a hegyre kapaszkodó utcácskák egyikén. Nem keltettek különösebb feltűnést, hiszen az idevalósiak már réges-régen hozzászokhattak a hétvégi túrázókhoz, sőt a nyaktörő sziklákon a hegy teteje felé araszoló alpinisták sem jelentenek bámulnivaló újdonságot.
Igaz ugyan, hogy a csobánkai Oszoly nem vetekedhet a Magas-Tátra sziklabérceivel, az Alpok gleccsereivel vagy a Himalája égre törő csúcsaival, de mindezekkel szemben van egy óriási előnye: az, hogy itt van közvetlen közel Budapesthez. HÉV-vel, busszal egy órát sem kell utazni, és a sziklák után sóvárgó honpolgár máris áldozhat kedvtelésének.
Vagyis: ezt a helyet az isten is arra teremtette, hogy egy buzgó túravezető tanár diákjaival vasárnapi úticélul válassza. Márpedig az élbolyban haladó szakállas, flanellinges, melegítőnadrágos, turistabakancsban csattogó Kószáló tanár úrnál buzgóbb és lelkesebb pedagógus kevés akadt széles e hazában. Földrajzra és élővilágra okítgatta az újpalotai Pepita-iskola nebulóit, ám nem elégedett meg azzal, hogy csupán a könyvek betűit plántálja bele betonkolosszusokban lakó tanítványaiba.”