Tartalom
Hazafelé
Vendégségben
A csonka-dombi csata
Jobbágyélet
A párbaj
Fogságban
Az ünnepi lakoma
A boldog találkozás
Részlet a könyvből:
„Radamos felől lágy szellő kúszott végig az estbe hajló tájon. A fák tarka lombozatán ezerféle színben tükröződtek a leáldozó nap vöröslángszín csóvái. Tüzes gömbkoronája még a Felső-erdő fölött függött, érintve sugárkévéjével a magasba nyúló vén tölgyek szerteágazó karjait és a sudár fenyők tűlevelű ágait, de már látni lehetett gyors sorvadását, ahogy Bántornya felől körülölelte a szürkeség hűvös-fekete függönyfátyla.
A két lovas lassú ügetéssel és körültekintéssel kerülgette a fiatal vágásút sűrű-bozótos cserjéit. A lovak patái mélyen süppedtek a páfránnyal és mohával szegélyezett csapás puha szőnyegébe.
– Siessünk, Miska fiam, mert teljesen ránk esteledik – mondta a hátul lovagló idősebb lovas. – Nem szeretném, ha most kellene verekednem valamilyen kopaszfejű pogánnyal.
Hangjából nem félelem, csupán aggódás és szeretet érződött ki, ahogy az elöl lovagló fiatal lovasra tekintett.
– Ne féljen, János bátyám, nincs nekem olyan szerencsém, hogy kardszíjra fűzhessek néhány igazhitű fejet – szólt hátra a Miskának nevezett lovas. De azért cserkészve végigpásztázta tekintetével az erdőt.
Hangja magabiztosságot és szilárd akaraterőt árult el. Sötét szőrű kancája királyi fejtartással lépkedett. Látszott rajta, hogy a ló és a lovas jól megértik egymást. Úgy összenőttek, mintha csak testvérek lettek volna. Az okos állatnak elég volt egy-egy elejtett szó, fütty, csendes pisszegés vagy enyhe térdszorítás, hogy megértse és teljesítse gazdája gondolatát, parancsát. Sokszor megmentette már a Rigó, mert így nevezte lovát, gazdája életét. Most is figyelt kihegyezett fülekkel, szagolt remegő orrcimpával, cserkészett éles szemeivel az okos állat. Villogó szemei átfürkészték a bozótos minden zugát, hogy nem rejt-e titokzatos belseje ellenséget. A Rigó őrködött addig, míg fiatal gazdája János bácsival, az öreg szolgával beszélgetett.
A fiú nagyon szerette az ilyen csendes-magányos estéket, a kiruccanó lovaglásokat, amikor elábrándozhatott, visszatérhetett gyermekkorára. S ha gondolatait nem tudta értelemszerűen összekapcsolni, mert hiányoztak belőle az összekötő emlékképek, az élettörténetét kitöltő fonalszálak, hát megkérdezte az öreg Jánost, a hűséges és odaadó szolgát, nevelőapját, aki nemcsak a régi harcok és események ismerője volt, hanem tudója is a fiatal kapitány életének, s akinek emlékezetében tisztán él még annak a tragikus napnak minden részlete, ha azóta az idő színesebbé és gazdagabbá is szőtte a mesét, azaz az eseményt, amikor eltemette fiatal gazdájának, a kis Miskának a szüleit. Sokszor elmesélte már, hogyan nevelgette, tanítgatta az árván maradt gyermeket, aki értelmes eszével és bátorságával hamar kitűnt társai közül, és kedvence lett, vagy mondhatnánk úgy is, fia lett a vén csatalónak.”