A TÖKMAG BANDÁJA IFJÚSÁGI REGÉNY LETÖLTÉSE
Ez a történet egészen igazi. Hősei: Tökmag, a Herceg, Mackó, meg Keszeg.
Szerepel benne egy-két felnőtt is, no meg a kutyanemzetségből való, kiváló egyének. És persze, hogy nagy szerep jut benne Tökmag, meg a többi jelszavának: Csak azért is!
Akad benne más is, akár a mai diákgyerek életében, amelyikben a sok vidám esemény, vidám móka, erőt próbáló verekedés közben egészen komoly ügyek is történnek. Amik próbára teszik a diákembert, meg a barátságot is. Ha mindkettő kiállotta a próbát, akkor jól van, akkor átléphetik azt a küszöböt, amelyik az igazi, küzdelmes életbe vezet. Hogy ez a küszöb hol van, mikor lépünk reá, azt bizony senki sem tudja. Azért jó idejében felkészülni!
Részlet a könyvből:
„Láttatok már nyári zivatart? Mikor a hirtelen besötétedett égen vakító villámlás hasít át. Belevág a szürkeségbe, mindent beragyog, megvilágítja a táj egészen apró részleteit is, amire nem is emlékezünk szép időkből. Aztán megint elborul és még sötétebb lesz.
Ilyen hatása van néha a nagy, lelket rázó fájdalomnak is. Mintha hegytetőn állana az ember, magánosan, elhagyatva, de a fájdalom villámfénye az emlékezés sugarával hasítja át a sötétséget. Néha az egész életünket áttekintjük rövid idő alatt.
Így érezte Pista is. Feküdt a nedves, kétnapos esőtől átázott földön, didergett, pedig most sütött a nap. És már nem a sötét kapualjat, összehányt holmijukat, édes anyja fehér arcát látta. Hanem a múltat.
Hogy is volt? Igen, másképp, egészen másképp. Ha nagyon erősen gondolkozik, még a nagy lakásra is emlékszik. Hogy hány szoba volt, azt már nem tudja, de mire a gyerekszobából betotyogott apához, egészen elfáradt. Le is ült mindjárt pihenni a nagy szőnyegre, annak a mintájára ma is emlékszik még, apró ujjával mindig utánarajzolta. Később ezen a szőnyegen tanította járni Bogárt. Apa nem bánta, szerette, ha ott motoszkálnak körülötte; ha aztán lármásra fordult a játék, úgyis megjelent anyu, kivezette őket és vele mindig szívesen mentek. Hogyne, a Klári kisasszonyt is szerették, de anyu más!
Aztán jött a kisebb lakás. Jobban összeszorultak és mégis kevesebbet látták apát. Mindig utazgatott. Valami találmányról beszéltek sokat, nagy reménységgel, anyu arca mindig ragyogott. Amíg jött a nagy csalódás. Akkor ő már gimnáziumba járt. Az elsőbe. Sokat tanakodtak, hogy menjen-e, mehet-e. Apa azt mondta, bajos. Miből? De anyu szépen, halkan, ahogy mindig beszélt, megmagyarázta, hogy muszáj. Elsők a gyerekek. És apa ne aggódjék, telik, ő, anyu beosztja, hogy teljék.”