E könyv írása közben annak a 26 éves orvos-hegymászónak az emléke lebegett a szemem előtt, aki 1985 májusában az első román Himalája-expedíció legfiatalabb tagjaként a távoli Hegy áldozata lett.
Valahányszor Prahova völgyén kanyarog velem a vonat, Busteni fölött kipillantok a hegyekre, az égnek meredő sziklafalakra. Az ormokat legtöbbször piszkosszürke vagy tejfehér felhő üli meg, mögöttük a bizonytalan, a kiismerhetetlen, az önmagába forduló, titokzatos, olykor barátságtalan havasi világ. Mennyi ujjongó öröm és mennyi tragédia fűződik a Bucsecs szikláihoz! Mennyi rajongást és szenvedélyt vonz magához a hegymászás, a csúcsok ostroma!
Ha még egyszer nekivágnék az életnek, biztosan magam is elszegődnék hegymászónak. Egy kettős halálos baleset körülményei után nyomozva ugyanis annyi jelentéses élmény ért az alpinisták világában, hogy minél jobban telik az idő, annál bizonytalanabb vagyok: vajon nem velem történt-e meg mindaz, amit A bozótban rögzítettem?
Részlet a könyvből:
„Csorog az eső a vonatablakon lefelé, óriási cseppekben zúdul a mocskos üvegre, pereg a bádogtetőn vidáman, hetykén. Álmosító gépfegyverropogás. A sarokba húzódom. A vonat a Prahova völgyében kanyarog, kúszik felfelé a hágó irányába. A szemközti ülésen magányos férfi, esőkabátjába burkolózik. Aranykeretes szemüvege furcsa dísz rózsaszín kuglifején. Nyekeregve indul a kényszerű párbeszéd: honnan jön, hová megy…
Az ablakon túl homályosan felsejlő Kárpátokról útitársamnak eszébe jut: a napokban hallott valamit néhány hegymászó fiatalember haláláról. Hogy talán megfagytak volna a hegyekben. Egyesek szerint kezdő mérnökök voltak…
Beleborzongok. Nemcsak a tőmondatokban előadott történet, hanem a tökéletesen illő díszlet miatt is: Predealon havazás fogad. A kavargó, őrült táncot járó hópelyhek azonnal el is olvadnak a földön, mely az alkonyi homályban nedvesen, ólmosan csillog. Hirtelen eszembe jut, hogy le kell majd szállnom az éjszakában valahol, egy koromsötét hegyi faluban. Éppen most felejtettem otthon az elemlámpámat! Úgy vágtam neki az útnak, mintha a fővárosi vénasszonyok nyara mindenütt érvényes lenne… Míg a barátom falusi nyaralójáig érek, biztosan bőrig ázom. Ha szerencsém van, őt is ott találom a bepárásodott, légypiszkos ablaktáblák mögött, lobogó mécslángnál.
Barátom különben váratlanul és mindig csak rövid időre szokott leruccanni a szüleitől örökölt nyaralóba, amely az erdő alatt áll, a falu szélén, a legtökéletesebb csöndbe burkolózva. Mivel évek óta nem ért rá huzamosabb ideig lakni benne, csináltatott néhány másolatot a nyaraló kulcsáról, majd szétosztotta a haverek között s arra kérte őket, hogy a környéken jártukban keressék fel bátran a házat, ahol az éléskamrában, jól áttekinthető rendben, gondosan becsomagolva mindig található két-három napra elegendő harapnivaló, ásványvíz, ital; szellőztessenek ki, rakjanak tüzet, takarítsanak, egyszóval érezzék magukat otthon, mert egy ház csak addig és csak úgy él, amíg lakják is.”