A három testőr kalandjai folytatódnak.
Az Úr 1648 évében járunk. Ez az az év, amikor a háborúk és forradalmak érnek véget, felkelések törnek ki. A három testőr és D’Artagnan meglett emberek immár. Vajon miféle újabb kalandot kínál hőseinknek a történelem kavargása? Vállalkoznak-e újabb kalandokra? Hogyan élnek, mi történt velük az elmúlt húsz év alatt?
Bizony, nagyon is másként élnek, mint testőrségük idején. Athos, a fia nevelésének szenteli életét; Aramis egyházi öltözékben keresi a titokzatos szerelmi és politikai kapcsolatokat; Porthos úri vígságban unatkozik hatalmas birtokán. Egyedül D’Artagnan maradt meg testőrnek.
De éppen az ő kalandvágya, fortélyos mesterkedése, furfangos észjárása indítja újabb kalandok elébe négyüket: az egyetlen testőrt és három elválaszthatatlan jó barátját…
Részlet a könyvből:
„Végig az éjjeli őrjárat alatt, vagyis körülbelül egy órán át, a bíboros, míg felváltva Comminges-t, Guitaut-t és Villequier-t fürkészte, egy embert figyelt. Ez az ember, ki a nép fenyegető viselkedésére rá se hederített, s arca Mazarin csípős megjegyzéseire éppúgy nem fintorodott el, mint az őt csipdesőkre, ez az ember különös lénynek s az olyanfajta eseményekben jártas egyéniségnek tetszett, melyek most voltak alakulóban.
A D’Artagnan név különben sem volt egészen ismeretlen előtte, s noha ő maga csak 1634 vagy 1635 körül jött Franciaországba, vagyis hét-nyolc évvel az előző történetben elbeszélt események után, úgy rémlett a bíborosnak, hallotta emlegetni e nevet, mint olyan emberét, aki magát, már nem jutott eszébe, milyen körülmények között, a bátorság, ügyesség s önfeláldozás mintaképeként tüntette ki.
Ez a gondolat annyira izgatta, hogy elhatározta, tüstént a végére jár; de a D’Artagnanról kívánt felvilágosítást természetesen éppen D’Artagnantól nem kérhette. A testőr egy-két szavából tudta már, hogy gascogne-i; s az olaszok és a gascogne-iak túl jól ismerik egymást, s túlságosan hasonlítanak, semhogy megbíznának abban, amit magukról mondhatnak. Éppen ezért, a Palais-Royalt övező kert falához érkezve, a bíboros kopogtatott egy kiskapun, azon a tájon, ahol ma a Foy kávéház található, s megköszönve D’Artagnannak szolgálatát, megkérte, várakozzék az udvarban, majd intett Guitaut-nak, hogy kövesse. Leszálltak a lóról, a kantárszárat a kaput nyitó lakáj kezébe adták, s eltűntek a kertben.”