Menu

Arthur Conan Doyle: Utazás a halál torkába

utazas-a-halal-torkaba

“A közönség alighanem csodálkozik, hogyan történhetett, hogy az újságokban sohasem olvasott semmit a Korosko utasainak sorsáról. Manapság, mikor a sajtó-irodák gombamódra elszaporodtak az egész világon s a legcsekélyebb eseményt is kifirtatják, valóban lehetetlennek is látszik, hogy a hírlapok oly sokáig és állhatatosan hallgattak erről a fontos, nemzetközi eseményről. De megvoltak rá a nyomós okok; úgy személyes, mint politikai természetű okok követelték a hallgatást. Annak idején sokat tudtak a történtekről s egynémely adat valósággal nyilvánosságra is került egy vidéki újságban, de ennek senki sem hitte el. Most elbeszélés alakjában adjuk közre a történetet, melynek eseményeit Cochrane Cochrane ezredes, a londoni Army and Navy Club tagja, esküvel is megerősítette hivatalos jelentésében s miss Adams bostoni lakos is megírta leveleiben. Ez adatokat kiegészítette Archer kapitány, az egyiptomi Camel Corps (tevés hadtest) parancsnokának a tanúvallomása, melyet Kairóban a kormánytól kiküldött titkos vizsgáló-bizottság előtt tett. Mr. James Stephens megtagadta ugyan a kérést, hogy saját maga írja meg a történteket, de mivel e könyv kefelevonatait elébe terjesztettük s ő sem nem javított, sem nem törült bennük, föltehető, hogy nem is talált bennük semmi valótlanságot vagy ferdítést, s inkább csak személyes természetű okokból nem akarta a történetet nyilvánosságra hozni.

A Korosko teknő-fenekü, laposan épitett 30 tonnás folyami csavargőzös volt s 1895-ben indult el Shellalból, a Nílus első zuhatagától, Wady-Halfa felé.”

“Ez a Núbia különös ország. Szélessége pár mérföld s ugyanannyi méter közt váltakozik (mert e néven csakis azt a keskeny földszalagot hívják, amely megmunkálható) s a széles, kávészínű folyó mindkét partján, mint pálmáktól szegélyezett keskeny, zöldellő sáv kanyarog. Rajta túl, a lybiai homoksivataggal kezdődik az a végtelen, vad pusztaság, mely egész Afrikát keresztben átszeli. A Nílus másik partján szintén ép ily sivatag terül el, egészen a távoli Vörös-tengerig. E két roppant, kopár pusztaság közt fekszik Núbia s zöldellő szalagja, mint óriási kígyó, követi a nagy folyam szeszélyes kanyarulatait. Itt-ott végkép eltűnik s ilyenkor a Nílus fekete, naptól lepörkölt dombok közt morajlik tova s a völgyekben, mint a havasokon a hó, narancs-színben sárgállik a futó-homok. Mindenfelé letűnt nemzetek és romba dőlt civilizáció nyomait látjuk. A dombok furcsa sírokkal vannak tele s egyik-másik sötéten mered föl a szürkés égbe; gulák, domb-sírhalmok, sziklába vájt sírok, – sírok mindenütt. És hellyel-közzel, amint a hajó megkerül egy-egy sziklás fokot, romba dőlt várost látunk a fejünk fölött; házakat, falakat, ormokat, s az üres ablaknyílásokon át a nap ragyog le ránk. E városok részben római, részben ó-egyiptomi eredetűek voltak, de némelyiknek már a nevét és eredetét is egészen elfeledték. Álmélkodva tűnődünk, miféle nemzet és miért építhetett városokat ebbe a sivatag pusztaságba; s csak nehezen hisszük el, hogy ez a vidék csak határőrvidék volt s hogy a sűrűn következő városokat csak erősségnek építették ide, hogy védjék az alsó, gazdagabb vidékeket a déli vad, martalócnépek ellen. De bármiért építették is e városokat, most ott állnak, pusztán és zordonan s alattuk a sírdombok hosszú sora, melybe nemzetek temetkeztek. És a borzalmas, holt országban a gondtalan turisták vígan cigarettáznak, flörtölnek, míg a hajó fölfelé siklik az egyiptomi határszél felé.”

AZ UTAZÁS A HALÁL TORKÁBA KÖNYV LETÖLTÉSE

Kategóriák