Kevesen tudják, hogy Jelky András és Benyovszky Móric mellett élt még egy kalandos életű magyar ember – Jetting Károly. Őt a maga korában „pozsonyi Robinsonnak” nevezték, mert akárcsak Defoe halhatatlan regényhőse, éveket töltött egy lakatlan óceániai szigeten.
Hunyady József ebben a könyvben méltó és szép emléket állít a harmadik magyar kalandozónak Jetting Károlynak. Magával a főhőssel mesélteti el viszontagságait, ily módon a legfantasztikusabb kalandok is hitelessé lesznek.
Részlet a könyvből:
„Bizonyára nektek is van rokonszenves történelmi alakotok, akit példaképül választottatok, és ez nagyon helyes. Magam részéről gyermekkoromban Búvár Kundot tartottam követendő példaképnek. Miért? Mert vízi ember volt. Még pontosabban: búvár. Valahányszor fejest ugrottam a Dunába, mindig Búvár Kund jutott eszembe, s az, vajon ő ugyanazt hogy csinálná. S mivel úgy mesélték a franciskánusok a gimnáziumban, hogy Búvár Kund jeles lovag volt, és a vízi tudományokbéli jártassága mellett kiválóan értett a kard forgatásához is: Bécsben én is rákaptam a kardvívás megtanulására. Hanem itt szeretném megjegyezni s a lelketekre kötni: amiről úgy érzitek, hogy valaha életetek folyamán hasznát vehetitek – mindent tanuljatok meg! Így tettem én is, hiába csúfolódott velem szállásadóm, amikor a vívástanulás közben kapott kék véraláfutások csíkjait meglátta mosakodás közben a hátamon és a vállamon! Összeszorítottam a fogam, és csináltam tovább! Ha tudnátok, milyen nagy hasznát vettem később vívótudományomnak!
Ott hagytam abba elbeszélésemet az elébb, hogy több tucat kenu fordult reánk a sziget foka mögül, s mindenik meg volt rakva üvöltöző bennszülöttekkel. Sir Anthony – láttam, hisz közvetlen közelében álltam – elsápadt, s hátrakiáltott inasának:
– A másik pisztolyomat is meg a kardomat!
A rokkant tengerész villámgyorsan ott termett a kapitány mögött a kért fegyverekkel, majd ismét eltűnt, hogy pillanatok múlva a puskaporos tüszővel és a dupla golyóstáskával jelenjék meg. Én is szó nélkül a kabinomba siettem, s amikor ismét a fedélzetre léptem, kezemben meztelen pengéjű kardom villogott. Sir Anthony arca felderült, amikor megpillantott. Tán nem remélte, hogy magam is részt akarok venni a harcban, azt hihette, hogy kabinom mélyén kívánok meghúzódni, amíg ők vérüket ontják, s talán az életüket adják személyes biztonságomért. A kapitány kitűnő férfiú volt, s az életemet is föl mertem volna tenni fogadásra tétnek, hogy teljesíti az Admiralitás parancsát: akár az élete árán is megvédelmez.
– Ön itt? – kiáltott fel. – Az istenért! Nem lenne jobb mégis, ha kabinjában maradna, amíg…
Tulajdonképpen csak egy dologtól tartottam nagyon: hogy támadóink – erről már annyit hallottam utazásunk folyamán tengerész barátaimtól! – mérgezett nyílvesszőkkel lőnek majd ránk. Ha egy mérgezett nyílhegy csak megkarcolja is az ember bőrét, fertályóra múltán, ha ugyan nem jóval elébb, bizonyosan beáll a halál. Hihető, hogy a bennszülöttek igyekeznek minél előbb és minél tökéletesebben harcképtelenné tenni bennünket!
– Kapitány úr! – kérdeztem utolsó pillantást vetve a vad evezőcsapásokkal szélsebesen közeledő kenukra s Utasaikra. – Igaz az a hír, hogy… támadóink – mérgezett nyílvesszőkkel lőnek?
A kapitány kurtán felnevetett.
– Mit képzel, Mister Jetting? Hiszen ha megmérgeznék nyilaikkal testünket, akkor nem fogyaszthatnák el ünnepi lakomájukon a húsunkat! – Arca hirtelen elszürkült; láttam, rettenetesen megbánta, hogy kiszaladt ez a szó a száján. Nem akart megborzasztani ezzel a szörnyűséggel: kannibálok támadták meg a Britanniát!”