Tomboló vihar áztatta őserdőben lovagolnak a Timple vagyon örökösei.
Jogos jussuk felkelti egy gyanús kinézetű félvér bandita figyelmét, ki „hű” kísérőül ajánlkozik. Ráadásul útjuk az ellenséges komancs indiánok földjén vezet, ahol Toku Keva indiánfőnök korlátlan hatalommal rendelkezik. Mikor a bandita összefog az indiánfőnökkel az örökösök kifosztásáért, úgy látszik nem menekülhetnek. Szerencsére az utolsó pillanatban érkeznek régi barátaik, Old Shatterhand és Winnetou. A komancsok egy mindent elsöprő támadást indítanak…
„A két lovas vidáman ügetett, nem törődött sem az úttal, sem a zuhogó záporral. Hogy az előbbit megkeressék és megtalálják, azt rábízták tapasztalt és élesérzékű lovaikra, az utóbbira pedig azon egyszerű okból nem hederítettek, mert hiszen legfeljebb a bőrükig juthatott és onnan le kellett csurognia.
A szakadatlan mennydörgés és villámlás, továbbá a medrében dühöngő és örvénylő folyó veszedelmes közelsége dacára is oly elfogulatlanul beszélgettek egymással, mintha derült napsugárban a sík prérin lovagolnának. De ha valaki láthatta volna őket, annak feltűnhetett, hogy a sötétségben is nagyon figyelmesen vizsgálgatták egymást, hiszen csak egy órával ezelőtt találkoztak és a vadnyugaton mindig helyénvaló kezdetben a bizalmatlanság. Fent a folyónál találkoztak rövidesen az éj beállta és a zivatar kitörése előtt, kiderült, hogy még ma mindketten a Friwood-Camphoz (fenyvestanya) igyekeznek, magától értetődik tehát, hogy nem külön, hanem együtt lovagoltak tovább.
Nem kérdezősködtek egymás neve és viszonyai után, társalgásuk mostanáig oly közömbös volt, hogy nem érintettek semmit, mi személyükre vonatkozott. Most egy többszörös, harsogó mennydörgés csattant fel és meg-megismétlődő villámok cikáztak vakító fénnyel a szűk szoros felett. Erre megszólalt a szőke pisze orrú: „Bless my soul! Micsoda vihar! Akárcsak odahaza a Timpe örökösöknél!”
LETÖLTÉS